NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN II. Legutóbbi olvasó: 2025-04-03 01:00 Összes olvasás: 6014| 39. | [tulajdonos]: KORR | 2025-03-14 20:09 | Megtréfált az elektronika.
Törölni akartam az írólapról átvett szöveget, de az előzmények mégsem törlődtek.
A mai mondandóm ezzel végződik (a többi nem szándékolt ismétlés)
"Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád."
| |
| 38. | [tulajdonos]: WALT WHITMAN II. | 2025-03-14 20:05 | SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman - teszem hozzá - ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is hadd jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
free pic uploader
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.
Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.
Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.
Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.
Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.
44
Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.
Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?
Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.
A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)
Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.
Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok
Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.
Soká fogtak át szorosan - soká, soká.
Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.
Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.
Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.
Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.
Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.
45
Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!
Szeretőim megfojtanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.
Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!
Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.
Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.
Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.
Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,
még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.
Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.
46
Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.
Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,
Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.
Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.
Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.
Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.
47
Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.
A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.
Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.
Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)
Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.
Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.
Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.
48
Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.
És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)
Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.
49
Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.
A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.
Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).
Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?
A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.
Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.
50
Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.
Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.
Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.
Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.
Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.
Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
52
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.
SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is itt a Mester következő verse.
Most jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.
Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.
Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.
Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.
Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.
44
Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.
Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?
Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.
A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)
Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.
Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok
Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.
Soká fogtak át szorosan - soká, soká.
Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.
Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.
Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.
Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.
Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.
45
Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!
Szeretőim megfojtanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.
Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!
Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.
Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.
Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.
Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,
még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.
Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.
46
Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.
Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,
Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.
Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.
Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.
Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.
47
Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.
A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.
Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.
Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)
Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.
Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.
Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.
48
Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.
És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)
Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.
49
Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.
A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.
Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).
Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?
A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.
Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.
50
Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.
Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.
Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.
Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.
Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.
Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
52
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.
SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is itt a Mester következő verse.
Most jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.
Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.
Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.
Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.
Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.
44
Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.
Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?
Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.
A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)
Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.
Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok
Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.
Soká fogtak át szorosan - soká, soká.
Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.
Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.
Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.
Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.
Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.
45
Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!
Szeretőim megfojtanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.
Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!
Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.
Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.
Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.
Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,
még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.
Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.
46
Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.
Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,
Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.
Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.
Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.
Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.
47
Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.
A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.
Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.
Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)
Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.
Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.
Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.
48
Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.
És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)
Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.
49
Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.
A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.
Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).
Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?
A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.
Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.
50
Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.
Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.
Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.
Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.
Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.
Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
52
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.
SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is itt a Mester következő verse.
Most jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a nap | |
| 37. | [tulajdonos]: WALT WHITMAN AGAIN | 2025-03-13 11:07 | WALT WHITMAN HOSSZÚ VERSEI KÖVETKEZNEK
Itt az ideje, hogy ennek a nagy amerikai mesternek a költészetével ismét foglalkozzunk.
Egyetlen kötete FŰSZÁLAK címmel újabb és újabb ciklusokkal gyarapodott hosszú élete során (már szélütött bénultságban írta legéletigenlőbb műveit), ami bennem is felveti: miért ne lehetne nekem is egyetlen kötetem.
Hiszen A PARÁZNABILLEGETŐ márt eleve két kötet. Benne a fiatal versek "fiatalembere" találkozik a veteránkori versek "veteránjával".
Miért ne lehetne a tervezett újabb köteteim anyagát ("Ajándék a hercegnek twitter-poémák", vagy a "Balaton- és Duna-versek"-et, mind-mind egyetlen kötetben megjelentetni. Ahogyan ő is, az újabbakat, a régebbiekkel együtt, mindig egyetlen könyvben kiadni.
Amely a halálával véglegessé vált.
Ez a ma ismert Lives of Grass című kötet.)
Petőfinek ma "hány kötete" van? Egy.
Adynak? Neki is.
Kosztolányinak? Szintén.
Mi ez a sokkötetűségi bolondéria?
Túl sok a vers?
"Papírt! Papírt, mert nem bírom visszatartani?"
Az elég nagy baj.
Mert már Lukács György is legfőbb intelemként írta Kosztolányinak: Sajnos elfelejti a legfontosabbat! Keveset írni!
Igen.
Csak a válogatott műveinket lenne szabad...
A többi hiúság és "közönségesség" — a közönségfilm — "köznségvers" fogalmának értelmében.
Igazi művésznek nem szabadna közönségfilmet készíteni és kozönségverset írni.
Csak művészfilmet és művészverset, mert utóbbit többen nézik meg és többen olvassák.
VÉGÜL!
Tarkovszkíj filmjeit — végül — többen megnézik, többen fogják látni, mint az ő korának tömegízlést kielégítő közönségfilmjeit.
Mert századszorra is katarzist tudnak okozni. Nem mennek ki a divatból, míg a közönségfilmek (pl. Ben Hur) igen.
Utóbbiak "egyéjszakás kalandok".
A művészfilmek "örök szerelmek".
Walt Whitman sem képes elavulni.
Pontosabban: van a költészetének egy olyan rétege, ami "átsüt" az időn.
Az alábbi (és néhány következő) műve is ilyen.
Mint tudjuk, Walt Whitman szabadverssorai korántsem "szabadok". Nagyon is "kötöttek": mértékük a légzés mérték, de az óceánhullámok partra sodródásának ritmusai is megihlették ebben.
Később erről többet.
A Woke-genderizmus és az eltörléskultúra Amerikában az ő költészetét is megpróbálta kikezdeni.
Túltolva a biciklit, nem véletlen, hogy súlyos politikai vereséget szenvedett.
Itt az idő tehát, hogy újra foglalkozzunk Walt Whitman költészetével, mert ő az, akiről Szerb Antal találóan azt írta: "örülni tanította a múzsát".
Ez most jól nagyon jól jön a Woke-genderizmus hamis áldozatkultuszával szemben, hiszen álprófétáinak füléből képzelt vér folyik.
_________________________________
VOLT EGY GYEREK AKI ELINDULT
Volt egy gyerek, aki elindult naponta
S amit először meglátott azzá lett ő maga is,
S az a valami a gyermek része lett azon a napon át vagy a nap egy részén át
Vagy sok éven át vagy évek elnyúló láncolatán át.
És a korai orgona része lett ennek a gyereknek,
És a fű meg a fehér és piros délignyitó meg a fehér és piros lóhere meg a bibic-sírás
És a harmadik hónapi bárány és a koca halványrózsaszín malaca és a kanca csikaja
meg a tehén borja
És a baromfilárma a szérűn vagy a pocsolyánál a halastó mellett
És a mélyben a furcsán függve maradt hal meg a furcsán szép vízitükör
És a vízinövények kecses, lapos szirma — minden a része lett.
A negyedik hónapi meg az ötödik hónapi mezei zsengék a részei lettek,
A sarjadó téligabona meg az aranysárga búza meg a kerti gumók, gyökerek
És a virágzó almafák, s a gyümölcs azután és az erdei bogyók meg a legsilányabb
útszéli gaz
És a részeg öreg, aki a kocsma fészere alól tápászkodik fel és tántorog hazafelé,
És a tanítónő iskolábamenet
És a fiúk, a jóbarátok, meg a fiúk, a verekedők,
És a pirospozsgás, takaros lányok és mezítláb a négerfiú, a négerlány
És a város meg a vidék változásai mindenütt, ahova elment.
És a saját szülei, az, aki nemzette, s az, aki foganta s megszülte őt,
De nem csupán ezt adták magukból ennek a gyereknek,
Minden napot aztán neki adtak, és ők is a részei lettek.
Az anya, ki otthon nyugodtan megterít vacsorára,
Az anya szelíd szava, tiszta kalapja, ruhája, a jóleső illat, mely személyéből s öltözetéből
árad elmenőben.
Az apa, az erős, az öntelt, a férfias, fösvény, dühös és igaztalan,
Az ütés, a hirtelen, hangos szó, fukar alkudozás, a csábítás fortélyai,
A családi szokások, a nyelv, a társaság, bútor, a sóvárgó, áradó szív,
Az ellentmondást nem tűrő szeretet, a valóság érzéke s a gondolat, hogy mi lesz, ha
végülis kiderül, hogy nem ez a valóság,
A nappal kételye s az éjszaka kételye s a különös hogyan és miképpen,
Hogy az, ami látszik, olyan-e, vagy minden csak folt és villanás.
Utcákon nyüzsgő férfiak, asszonyok — ha nem csupán folt és villanás, mi egyéb?
Maguk az utcák, a házak homlokzata, áruk a kirakatokban,
Kocsik, fogatok, a kikötők súlyos deszkái, az átkelés kompon,
Naplementekor a távoli hegyi falu, közben a folyóval,
Két mérföldnyire az árnyak, a sugár, a pára, a házormokra, tetőkre hulló fény,
Közel a hajó, mely álmosan úszik az árral s dereglyét vontat hosszú kötélen,
A torlódó hullámok gyorsan megtörő, tajtékzó taréja,
Égen a színes felhők rétege, mint hosszan elnyúló tisztaság, melyben mozdulatlan lebeg,
A láthatár széle, a fregattmadár röpte, s illata a sós mocsárnak, a parti iszapnak,
Minden része lett a gyereknek, aki elindult naponta és most és mindvégig
naponta elindul.
(Ford: Vas István)
| |
| 36. | [tulajdonos]: WALT WHITMAN HULLÁMAIN | 2025-03-07 23:16 | 
Közben Rakonczay Gábor, aki már 74 napja evez lakókenujával az Atlanti óceánon, lassan átér Afrikából Dél-Amerikába.
Talán holnap már Antiqua hegyeinek csúcsát is megpillanthatja. Mert lassan-lassan már csak a „Fonyód-Tihany táv” lesz hátra az 5000 kilométer széles Atlanti óceánból.
EZEK VALÓJÁBAN A JELLEGZETES WALT WHITMAN-I ÓCEÁNHULLÁMOK. EZEK PARTRA SODRÓDÁSÁNAK RITMUSÁHOZ HASONLÍTOTTA SZABADVERS KÖLTÉSZETÉNEK MONDATRITMUSAIT. a
AHOGY EBBEN A KENUS VERSEMBEN ÉN IS MEGPRÓBÁLOM A HULLÁRITMUST SZÓBAN ÁBRÁZOLNI.
"ekkor fordultatok meg ekkor szóltál a többieknek hogy evezzenek
de már jött is az első hullám
felemelte s letette a kenut majd tekintélyes hullámközzel jött a második
egy pillanatig úgy tűnt mintha dombon szánkázna a kenu de az kiszaladt még lassú
teste alól s ekkor úgy tűnt dombra mentek fel és gyötrelmessé vált az evezés
– Húzd! Húzd! – kiabáltad elveszett a lendületetek és tudtad
ha nem sikerül elkapni a ritmust a nehézkedés a meghiúsulásba húz de túl lassan eveztetek
– „Gyerünk! Gyerünk!”
a többieknek kellett volna hozzád igazodniuk de ha leghátul ülsz nem látnak csak te
látod őket tudtad még időben vagytok még csak a kenu hátulja emelkedett fel
– „Húzd! Húzd!” összevissza eveztetek nem sikerült felgyorsulni a bálnaoldalnyi hullám
ismét áthemperedett a kenu közepe alatt és megint mintha dombra eveznétek föl
– Húzd! Húzd! – megérezted: most kell kitartanotok ha nem lassultok le jön a következő
hullám s ha mindenki egyszerre evez és elkapjátok az elemi ritmust a Felettünk Való
ereje a hozzátartozóid ereje meg a te erőd egy pillanatra összeadódik és hirtelen
száguldani kezd a hullámmal a kenu olyan sebesen hogy nem is hittétek volna olyan
sokáig míg csak boldogok nem lesztek
ÍGY!
ÍGY!
ÍGY!
ÍGY!
ÍGY!
s ez megmarad
----------------------------------------------
Napok óta olvasom Rakonczay Gábor hajónaplóit szinte mindig örömmel de néha aggódással is. Hiszen viharok és esőzések nehezítették a dolgát, csoda, hogy föl nem borult. Hogy pszichikailag nem károsodott meg közben.
Ajánlom mindenkinek a Rakonczay expediciók naplóját a facebookon. Ezeket a fotókat is onnan emeltem át a szöveggel együtt.
74. nap
Mai táv: 57 kilométer
/Össztáv: 5015 km/
Nyomkövető: https://my.yb.tl/42
Ötezren túl... /Az európai indulás óta pedig összesen 6450 kilométernél járok/
A szél és az általa hajtott hullámok szinte eltűnnek. A haladás küzdelmes vánszorgását a környéken levő madarak tompítják…
A párás horizonton elöl két halvány hajó felépítménye látszódik. Az egyik keresztbe elvonul, a másiktól kitérek északnyugatnak.
A nappal gyötrelmesen forró így szél nélkül, de végül elkezd sötétedni...
Éjjel kettőkor újabb teherhajó halad el a távolban. Majd háromkor bemegyek pihenni. A fedélzeten már alszanak az esti madarak. Ma egész csendben vannak. Olykor rekedtek búgnak ha egy új érkezik, aki nincs tisztában a pihenőhelyek leosztásával, de szemlátomást valamiféle éjjeli hotelnek nézik a 42 felépítményét. Ha még pár napig tartana az út, lehet előbb-utóbb reggelit is kérnének.
Miután lemegy a félhold rendesen besötétedik. Előttem és balra harminc fokra tompa fény vetül magasan a csillagos horizont fölé. Guadeloupe és Antigua!
Nézem és csak gyönyörű az egész! Létezik! Létezik a szárazföld. Az emberek világa. Azzal a sok helyzettel. A lehetőségek ígéretével. A jókkal és az együgyűekkel. A barátokkal és a taktikázókkal. Az alkotókkal és a rombolókkal. Velünk, emberekkel...
...no meg pár családtagommal és barátommal! Az én világszép menyasszonyommal és sportos anyukájával. A mindent megszerelő öcsémmel és állandóan vidám feleségével. A mindig tettre kész Norbi barátommal és kedves párjával. - El sem tudom képzelni, hogy a valóságomat hamarosan az emberek fogják jelenteni...
Aztán a hajnal hasadtával eltűnik a szigetek halvány fényszennyezése. De megmutatta magát. Menet közbe reggelizek, aztán kabát - később minden - le és eltökélten hajtom a 42-őt a keletről áramló levegőben.
A kikötőig már nem fogok pihenni...
Ha jó állapotban sikerül a mai és a holnapi nappali forróságot átvészelni, 36-40 óra alatt ebben a szinte nulla szeles, sík vizes kondícióval is el fogom érni a kikötőt!
| |
| 35. | [tulajdonos]: ENNYIT A PÁRBAJOZÁSRÓL | 2024-04-11 05:25 | Látod, Csödö?
Igazi költő (legalábbis a Rilke rajongó típus, mint én) sosem párbajozik magával a vers
megírásával.
Siposhegyi Péter (fonyódi fejesugró gyerektársam) drámaíró versenye sem a drámaművészetről, hanem a technéről szólt, de főleg a kivagyiságról.
A költői verseny, adott témára, megfelelő alkotói idővel (nem rögtönözve) nemes versengés.
Abban mindig benne voltam.
Lásd alábbi Ady parafrázisomat.
Kötött szótagszám, rímes műfaj nem akadály. Legfeljebb szándékosan lazítok rajtuk a kifejezés érdekében. Mint lentebb is.
Viszont az alábbi mű, ha nem is tizes találat, de kilencesnek megfelel.
Simán levitte volna a fejedet egy "Puskin-hajnalon".
(Csak nem a homlokod közepét, hanem a bal vagy a jobb szemedet kilyukasztva.)
Férj meg a bőrödben tehát!
Én épp ettől vagyok "nemes vadember" (hogy a tőlem vett kifejezésedet használjam).
És még attól, hogy az Ady témában sem őt, hanem "magamat" próbálom kifejezni.
Ahogy kell.
Nagy elődeinket nem abban kell utánozni, hogy hozzájuk, hanem abban, hogy csak magunkra hasonlítunk.
-----------
"Gizellám, én ma sem haragszom.
Tavasz virult a Föld felett
S kis, him lelkem hogy reszketett
S hogy olvasztott kis leány-ajkad:
Ma is sinylem, óh első asszony."
"Andrea, én már nem haragszom!
Ősz vont a tóra felleget.
Kis, hím lelkem hogy reszketett:
A MÁS SZÉP akkor megtanultam!
Hol lehetsz most, megőszült asszony?"
| |
| 34. | [tulajdonos]: MEGINT AKTUÁLIS | 2024-04-10 06:43 | Állandóan kísért időnként a vers-műveletlenségnek az a penetráns foka, amikor a "gyengébbek" (és most udvarias voltam), annyira nem értik a szabadvers lényegét, hogy a költők e formaválasztását a rímes készségek hiányával, nem pedig azok meghaladásával magyarázzák.
Nálam ez óriási tévedés.
Ezért, bár nem hiszek bennük, néha megeresztek egy-egy rímes ujjgyakorlatot. Ahogyan ennél az Ady parafrázisnál is tettem.
E mostani a tíz évvel ezelőtt a facebookon végrehajtott Gizella akciómhoz kapcsolódik.
Most dobta ki újra a face-algoritmus. S az október 7-én végrehajtott izraeli pogrom óta a téma sajnos megint aktuális.
Ady híres versét, az Első aszonyt olvasván, tíz éve, kikerestem néhány "fáklyaláng hajú" nő fotóját. (Szaffó 2500 éves jelzője. Egy vörös hajú csajhoz írt szerelmesversében szerepel). És összepárosítottam őket "Adyval".
Hadd jöjjön ez most ,az eredeti verssel és a parafrázisommal.
----------------------------------------------
(Tíz éves face-emlék)
A GIZELLA-AKCIÓ VÉGE
Befejezem a Gizella akciót. A képmontázsnál nem volt cél az antropológiai megfeleltetés, csak a hasonlóság. Utoljára felteszem még a verset. (Ha valaki olvasta már, csak a képeket nézze: - melyik tűnik a leghitelesebbnek?)
----------------------------------------------
----------------------------------------------
Ady Endre:
AZ ELSŐ ASSZONY
Vörös haja messze kilángolt
A fruska-nyájból. Még soha
Kis, kálvinista iskola
Nem láthatott ilyen csodát még:
Gizella kis zsidó leány volt.
Félt, idegen volt ott sokáig
S ha fölzajdult a cinterem,
Ő nem játszott: sétált velem,
De kék szeme, buggyant vér-ajka
Vém lelkemmel még ma is játszik.
Tudtam, hogy számomra csodát hoz
E más leány: csodát, sokat,
Izgató élet-titkokat.
Utáltam a többi leányt, mind
S Gizellám, lelkem ma se átkoz.
Gizellám, én ma sem haragszom.
Tavasz virult a Föld felett
S kis, him lelkem hogy reszketett
S hogy olvasztott kis leány-ajkad:
Ma is sinylem, óh első asszony.
----------------------------------------------
Ez pedig az én parafrázisom. Bár én nem egy vörös, hanem egy fekete hajú lányhoz írtam "szerelmes verset".
Mert magam is kékszemű lévén engem a sötét pigmentáció hoz lázba.
(Sosem szerettem "ugyanazt" látni a nőkön, amit a borotválkozó tükrömben. Nem találtam elég izgatónak. ) Ez a vers a Dokk-on eddig 442 embernek tetszett, miközben nekem nem.
Azért teszem föl ennek ellenére, mert ettől még jó.
Szerénytelenség nélkül állítom, úgy tekintve rá, mintha nem is én írtam (és éltem) volna.
------
MEGŐSZÜLT ASSZONY
(parafrázis Ady Endre Első asszony című versére)
Sötét haja két copfban táncolt,
Az évnyitón futott oda.
Kicsi, fonyódi iskola
Nem láthatott ilyen csodát még:
Würtz Andrea csodás kislány volt.
Félt, idegen volt ott sokáig,
Öccse kötözködött velem
Átmenvén Bélatalepen,
De dús sötét déli kontúrja
Még kék szemem tükrén bogárzik.
Nem tudtam, hogy apja grafikus.
Ez egyértelműsítette a
Dolgot : - ”Ne kísérj haza”!
Megutáltam utána őket,
Bevallom, bár nem szimpatikus.
Andrea, én már nem haragszom!
Ősz vont a tóra felleget.
Kis, hím lelkem hogy reszketett:
A MÁS SZÉP akkor megtanultam!
Hol lehetsz most, megőszült asszony? | |
| 33. | [tulajdonos]: EZZEL KELL SZAKÍTANI | 2024-01-30 15:33 | EGY ÉVES FACEBOOK-EMLÉK
Ebben - sűrítve - minden benne van. Kis rövid esszencia az élet "lényegéről".
-----
134.
DISCIPLE - Master! What is happiness?
MASTER - Grandfather dies. Son dies. Grandson dies.
The disciple did not understand.
Finally, he was enlightened.
If the grandson or the son dies first, it is unhappiness.
---
TANÍTVÁNY- Mester! Mi a boldogság?
MESTER - A nagyapa meghal. A fiú meghal. Az unoka meghal.
A tanítvány nem értette.
Végül megvilágosodott.
Ha az unoka vagy a fiú hal meg előbb, az a boldogtalanság.
-------
-------
Hogy mi akar ez lenni?
Talán a keresztyén-poklos szenvedéskultusz megtagadása mellett a "törékeny fehérember" hamis mítoszának megtagadása is.
Utóbbi még Rhiannon Giddens, az afro-amerikai-indián-ír énekesnő egyik jegyzetében is visszaköszön. "Milyen törékeny a fehérember". Mintha Franz Kafka problémás művészetére célozna, pedig ez csak a nyugati fehérember törékenysége, s nem a kelet-európaié.
Hiába akarják az epigonjai egyetemesnek kikiáltani ezt a fajta cizellált törékenységet.
Már rögtön cseh pályatársa is jó ellenpéldája ennek. Jaroslav Hašek. Az ő lebírhatatlan, legyőzheteteln, megalázhatatlan, kafkai alávetettségbe kényszeríthetetlen humora.
A kelet-európai fehérember nem törékeny. A legyőzött fasizmus és kommunizmus már mögöttünk. Az alábbi angol szövegben ezt fogalmaztam meg. (A montázs nagy képén és a hosszú kicsin a kisebbik fiam, mellette "öreg szülei" (még fiatalon).
------
To Rhiannon Giddens!
I read somewhere at you that "the white man is fragile". No. The overcivilized man is fragile. No matter what your skin color is. "Back to nature!" The Eastern European white man is not fragile. Defeat of fascism and communism are behind us.
(He is my younger son.)
Hozzávetőlegesen és több áttételen keresztül, valahol Kukorelly elégedetlensége is erre utal a kortárs irodalommal szemben.
A Kafka-utánérzésekben tetszelgő "csinált" irodalmi problémázgatás a kortárs regényekben mint drog dózis hat az erre fogékonyakra. Tömegigénnyé válik. Azonban nem biztos, hogy az irónak, az igazi írónak, ezt kell kielégítenie!
Hiszen Odüsszeusz már 2500 éve is alig győzte a hajójára visszaterelni tényeleges drogfogyasztókat, akik Észak-Afrika partjainál megízlelték a lótuszt.
A drog-problematika legalább ennyire régi.
Átvitt értelemben is.
Mert a szenvedés-kultusz is egyfajta "ópiuma" a népnek.
A jóeső édesbús irodalmi szenvedés "fogyasztása" tömegigény.
De csak a "lótuszevőké" és nem egyetemes szükséglet!
Mert a lótuszt elutasítóké (átvitt és tényleges értelemben) egy másféle tömegigényt jelent.
Az illúziók helyetti valós örömök valós életformák valós értékek iránti olthatatlan vágyakozásét.
Hasonló ez a vallási fanatikusok tisztaság utáni vágyakozásához.
Azzal a különbséggel, hogy sem vallásra sem fanatizmusra nincs szükség hozzá. A vallást egyfajta "paradicsomi" természetkultusz és természet-otthonosság mindennapos jóérzete jelenti (az ilyen ember "nem űzetett ki az "paradicsomnból": ez az alapvető életérzése), a fanatizmust pedig az élet lebírhatatlan óhajtása jelenti. Nem érez halálösztönt. Viszont az éretten bekövetkezett elmúlás nem is rémíti el.
Én reggelenként a borotválkozó tükörben látok egy ilyet... Többé-kevésbé ilyet... Inkább ilyet, mint az ellenkezőjét...
Nehéz erről beszélni direktben. Műben könnyebben nehéz.
Az biztos, hogy az ilyen ember, nem egy: "engem vigyen fel a padlásra"- típus. (Vagy nem a "Celeb vagyok ments ki innen!")
Hanem ő az, aki vízből ment ki mást. Vagy ölben viszi az ablakhoz a haldokló nagymamát.
Kinőve minden infantilitást.
És itt jön az európai művészet egyik legnagyobb félreértése: "A művész gyermek"!
Nem.
A felnőtt a "gyermek".
Aki játszik, akit "játszásra" (megjátszásra) kényszerítenek.
A gyereket még nem lehet! Vagyis kettőjük közül ő a komolyabb.
A gyerek játék közben "valóságokat" él át. Nála vérre (könnyre) megy, ha feldől egy-két játékfigura. S nem tud veszíteni.
Mit is ír Rilke?
"Ha egy nap belátjuk, hogy (...) hivatásuk megmerevedett és nem függ össze többé az élettel, miért ne nézzünk rájuk továbbra is gyermekként, saját világunk mélyéről?"
Fejből idéztem. Középről kimaradt egy szó - de a lényeg benne van.
A kortárs irodalom szenvedés- és áldozatkultusza gyermeteg.
"Alpolgári" gyermeteg társadalmak túlkoros gyermekolvasóinak való.
Napi "probléma-drog" függőségük kielégítésére.
Vajon az ókori Róma irodalma milyen lehetett, a birodalom bukása előtti évtizedekben? Hasonló?
Az antik görög irodalom még nem ilyen volt. (Nem gyermeteg, nem "engem vigyen fel a padlásra"!)
Kukorelly nem véletlenül idézi az egyik reformkori szerzőnk könyvajánlását: "Csak klasszikusokat amice!"
És akkor még nem is beszéltünk a Közép-és Kelet-Ázsia irodalmáról. Az ókori hőseposzok lebírhatatlan vitalitásáról.
Poszt- posztmodern korunkban és a világzene évszázadában MINDEZ egyszerre hat és létezik az Internet segítségével.
Okvetlenül hatnia kell a tudatunkra.
Az életérzésünkre.
Az irodalmi attitűdünkre.
A tartalomra, ami kikívánkozik belőlünk.
S a formára, amit a tartalom meghatároz. (Nyilván utóbbi eltér majd azoktól a formáktól, amit az általános nyugati gyermetegség, a felnőtt kényszerjátékok és kényszerképzetek tartalmai határoznak meg.
Kassák színrelépésekor is ez történt.
Kikerülve a nagyvilágba a "magyar vágyakkal, amelyek elülnek majd fölhorgadnak megint", de főleg a magunkkal vitt közép-európai vitalitással természetes, hogy ha utoljára szállunk be a forgóajtóba, akkor elsőként fogunk kilépni rajta.
Ez megvan, ugye?
Hiszen - utoljára - bepréselni magunkat a forgóajtóba azzal jár, hogy a perem legszélén jut csak hely, de ez egyben - tényleg - azt elenti, hogy az ajtó megnyílásakor elsőnek fogunk tudni kiszabadulni!
SUMMA SUMMÁRUM: "másképp vagyunk összerakva" mint a nyugati fehérember. Jobban hasonlítunk az antikvitás déli fehéremberére, ha... és amennyiben...
Többet is mond az antikvitás életigenlése, és életderűje nekünk (nekem mindenképpen), mint a függőségek rabságába esett gyermeteg nyugati embernek.
Egy éves londoni kisunokámnak majd ezt a tudást akarom átadni. Útban lévő kishúgának szintén. Mert a szülei is nagyyjából így érzékelik a dolgokat, ha nem is tudatosult bennük.
Vagy mégis milyen lehetne ő? Tessék csak megnézni!
Kafkai?
Rossz vicc lenne.
És ennek semmi köze a zsidó származáshoz. (Ha az unokám zsidónak született volna, akkor sem lenne "kafkai".)
A túl törékennyé finomodott nyugati probléma-kultuszhoz viszont Kafkának sajnos annál több köze van!
S nekünk most ezzel kell szakítani!
| |
| 32. | [tulajdonos]: EGY VERS KELETKEZÉSE | 2024-01-27 20:15 | Fiatal hozzászóló kapcsolódott be "A vádlottak sámliján" című naplón folyó "Parafa-vitába".
Jó kérdésére jó válaszom van, de mint mondtam, a Pálóczi Antal üzenőfalon folytatom. Hozzászólónak is ott válaszolok.
A naplóimat szépírásra és a szépírás gyakorlására tartom fenn.
------------------
Ezt a versemet az Angelina Jolie A1 facebook oldal messenger üzenete után írtam.
Azt kérte benne 1.) vagy az algoritmus 2.) vagy Jolie ügynöke 3.) vagy valamelyik nagyobb gyereke, akinek megengedte, hogy a rajongói leveleire válaszoljon 4.) vagy esetlen ő maga, tehát VALAKI azt kérte, hogy küldjek egy fényképet, messengeren!
Először azt hittem viccel.
- Sminkkel vagy smink nélkül? - kérdeztem.
- Mindegy. Csak küldj egy képet! - felelte.
Ezt küldtem, azzal a felirattal, hogy a szám fölött éppen kiütött a herpesz (mutatom is), de pár nap múlva majd küldök egy másikat. (Ez lett később az unokás kép, amelyen a pici rajtam alszik. S amit a másik itteni naplómba tettem föl.)
Utána megírtam ezt a verset.
Örültem neki, mert ez az én kedvenc régi szabadvers stílusom. Amihez időtlen elmélyedés és némi megvilágosodás kell.
Remélem jön majd a többi is.
Ezért kell elzárkóznom az agykérgi hiábavalóságoktól.
A tudat alatti határáig másképp nem tudok "lemerülni".
-------
ÖRÖREGEMBER A GÁZTŰZHELY ELŐTT
rosszat tenni
többé nincs időm
annyi rosszat tettem másokkal
de főleg magammal
olyan sokszor csaptam be mást
de főleg magamat
annyi hibát elkövettem ami miatt mások bajba kerültek
de főleg én
egy csésze meleg zöld teával a kézben
mezítlábas lélekkel a konyhakövön e kora reggeli órán
döbbenten állok
| |
| 31. | [tulajdonos]: ŐSKORI DALMŰVÉSZETÜNK | 2024-01-04 06:40 | FIGYELMETEKBE AJÁNLOM
Íme, ilyen régi az emberi dalkultúra és muzikalitás.
Az alább linkelt videón "danoló", a kőkorszakot máig konzerváló pápua bennszülötteket érdemes meghallgatni.
Mert egyben az ősköltészetet is megszólaltatják, hiszen valaha minden költői művet énekeltek.
Még az ógörög eposzokat is.
Sejtésem szerint ez a kultúra több tízezer éves, de az egészen biztos, hogy itt hallunk, azt a pápuák nem a fehérembertől tanulták.
Mégis összevethető akár a gregorián énekművészettel is. V
agy tévednék?
Majd ti nyilván "jobban tudjátok"!
KALANDRA FEL!
https://www.youtube.com/shorts/ydpTZ6lKwSg
| |
| 30. | [tulajdonos]: VÁLTOZTATNI KELL! | 2023-12-23 11:05 | Nagyon nagy fogyatékossága a Dokk-nak, hogy a naplók szövegét nem lehet visszahívni korrekcióra, ahogyan az például a facebokk esetében lehetséges.
Nincs rá észszerű magyarázat.
Csak kicsinyes, roszszhiszemű kimagyarázás. (S a kettő nem ugyanaz.)
Én ezt a fejlesztés első helyre tenném. Mert míg az rendben van, hogy a feltett és megjelentetett verseket nem lehet visszahívni. Addig a naplók szövegének korrigálhatatlansága nincsen rendben.
Javítana a fórum színvonalán.
A naplókat 24 óráig korrigálhatüóvá kell fejleszteni.
Ennyi idő elég a későbbi utánolvasához és korrekcióhoz.
Ahogy a verseknél is.
Ugyanis a feltett versek igenis visszahívhatók és korrigálhatók egy bizonyos ideig. Ami nagyon rendjén van.
És csak amikor a szerkesztő hozzányúl, onnantól számít visszahívhatatlannak. Nagyon helyesen.
Viszont ezt a lehetőséget a naplók számára is biztosítani kéne.
Mivel ahhoz nem nyúl szerkesztő, ezért itt 24 órában kéne megszabni a korrekció lehetőségét.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
