NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN II. Legutóbbi olvasó: 2025-04-04 03:03 Összes olvasás: 6017| 38. | [tulajdonos]: WALT WHITMAN II. | 2025-03-14 20:05 | SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman - teszem hozzá - ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is hadd jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
free pic uploader
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.
Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.
Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.
Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.
Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.
44
Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.
Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?
Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.
A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)
Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.
Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok
Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.
Soká fogtak át szorosan - soká, soká.
Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.
Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.
Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.
Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.
Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.
45
Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!
Szeretőim megfojtanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.
Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!
Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.
Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.
Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.
Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,
még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.
Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.
46
Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.
Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,
Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.
Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.
Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.
Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.
47
Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.
A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.
Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.
Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)
Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.
Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.
Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.
48
Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.
És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)
Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.
49
Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.
A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.
Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).
Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?
A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.
Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.
50
Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.
Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.
Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.
Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.
Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.
Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
52
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.
SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is itt a Mester következő verse.
Most jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.
Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.
Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.
Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.
Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.
44
Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.
Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?
Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.
A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)
Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.
Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok
Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.
Soká fogtak át szorosan - soká, soká.
Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.
Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.
Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.
Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.
Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.
45
Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!
Szeretőim megfojtanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.
Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!
Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.
Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.
Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.
Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,
még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.
Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.
46
Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.
Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,
Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.
Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.
Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.
Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.
47
Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.
A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.
Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.
Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)
Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.
Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.
Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.
48
Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.
És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)
Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.
49
Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.
A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.
Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).
Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?
A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.
Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.
50
Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.
Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.
Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.
Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.
Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.
Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
52
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.
SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is itt a Mester következő verse.
Most jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.
Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.
Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.
Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.
Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.
44
Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.
Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?
Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.
A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)
Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.
Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok
Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.
Soká fogtak át szorosan - soká, soká.
Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.
Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.
Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.
Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.
Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.
45
Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!
Szeretőim megfojtanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.
Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!
Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.
Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.
Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.
Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,
még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.
Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.
46
Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.
Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,
Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.
Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.
Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.
Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.
47
Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.
A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.
Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.
Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)
Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.
Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.
Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.
48
Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.
És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)
Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.
49
Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.
A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.
Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).
Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?
A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.
Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.
50
Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.
Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.
Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.
Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.
Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.
Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
52
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.
SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is itt a Mester következő verse.
Most jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a nap | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
