NAPLÓK: MIKROSZKÓPIA (Bártfai A. Márk) Legutóbbi olvasó: 2025-05-24 10:44 Összes olvasás: 7028| 9. | [tulajdonos]: VIII. | 2013-11-27 00:29 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
Zsigmond Eszter
1. szonett
„Csak én birok versemnek hőse lenni”,
magamon kívül minden más talány.
De megpróbálom számításba venni,
hogy ott vagy még az én túloldalán,
az éjjel nem rest téged rámölelni,
és üvegszemű isten néz le ránk,
hogy helyetted is nekem kell felelni,
és hangommal szól olykor néma szád.
Részed vagyok. miért lehetetlen
megkeresni téged önmagamban?
képmásaid üveglapra festem.
Nézem magam e tükrös sírhalomban,
S látom, hogy csak én állok felettem:
„első s utolsó mindenik dalomban.”
SZUBJEKTUM:
Különleges vers ez. A választott vendégszöveg az elején, bizonytalanságba taszítja az olvasót. Mi ez? Vicc? Hogy akar ebből kijönni a szerző? (Mármint Zsigmond Eszter) Képes lesz rá? És igen! Képes rá. És jól jön ki belőle. Nos ez a tehetség, és a tudás. A vers fenomenológiai természetű kínok fonalból szövi hangulatát, és hajszál pontosan választja meg szavait. Ezáltal úgy hat vissza a vendégszövegre, hogy az eredetibb lesz, mint saját összefüggésrendszerében, származási versében volt. A költői szerepre vonatkozó önreflexió hibátlan példánya ez a költemény. Ráadásul olyan komplex viszonyrendszert érzékeltet villámlásszerűen: szerző és vers, vers és téma, szerző és világ, vers és világ, szerző és olvasó, olvasó és vers között, ami azonnal általános filozófiai értemet is szert tesz, a pszichológiai és a csak irodalmi értelem mellett. Szinte az az érzése az embernek, hogy a költő szórakozásból lökte őt meg a vers elején. Tántorogjon csak az olvasó. Hogy aztán utánakapjon és segítsen neki egyenesbe jönni. A legerősebb mozzanatok, klasszikus igényű fordulatok a következők: "megpróbálom számításba venni, / hogy ott vagy még az én túloldalán" "üvegszemű isten néz le ránk," "látom, hogy csak én állok felettem". Ez a három fordulat annyira szép és találó, hogy a vers többi részének szükségképpen pihennie kell mellettük, körülöttük. Ha nem így lenne, az rendkívül zavaró érzést keltene az olvasóban. Evvel együtt a sorvégi összecsengések nem a legszebbek, de ez ebben az esetben szerintem mellékes. Ami megbocsájthatatlan az a "rámölel" kifejezés. Ezt ne. Egy ennyire jó, és természetes szövegben, miért kellett egy ilyen természetellenes vacakot ellőni? Mindent egybevetve, ebben az esetben egy kivalló költeményt olvashat a szerencsés emberfia Zsigmond Eszter tollából.
(b.a.m.) | |
| 8. | [tulajdonos]: VII. JAVÍTOTT | 2013-11-23 13:59 | MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Mórotz Krisztina
Papírsirály
"Uram, futott ön tengerbe olajbogyóval a zsebében? "
Nők szemének fényét látta-e bódulatában?
Néztem csillogásuk. Szemem ha lámpafénybe hunyorog, szeplőket lát.
Gyerekek kibomlott szalagjait, ha a napba nézek.
A kagyló kérése: aludd ki magad. El innen, el, hol magát látom.
A padlásszoba faburkolata, de az meg nem írható.
Minden rovásjel, kódex átbucskázik a megvalósításon.
Kitörő láva. Nem arra megy, amerre kéne.
Mit akarsz megteremteni? Mi a te nagy tüzed?
Látod? Dió. Szavak. Cigaretta ujjaim közt.
Kérlelek, könyörgök, de Te hallgatsz. Hozzám se érve ölelj.
Szoba madarakkal. Papírsirályok, átsuhamlanak a tájon, félbetörve azt.
Kókuszdió. Akár a föld színei a tenger homokjában.
Megfestelek, örökké téged festelek. Mézszínt keverek.
Mondja uram, mi az ige? És ha ige, mivé lesz ma?
Keresem a hitem, óvnám, hogy el ne hagyjon.
Jeanne. Ahmatova.
A többi Papírsirály, kikre nem emlékszem.
Néha falak. Hallgatások vagy félbetört álmok, hogy szépen kéne szeretni.
A szemed kemény, Modi, ismered dacod, szégyeneid.
Bújócskát játszó gyönyörök, elmúlnak, hogy átadják helyük az újaknak.
Milyen amikor elmúlik? Szakadt már önön az ing?
Halt már kezében darócszál, amire festett?
Ez a tépés a gyermekkoré, a hosszú nappaloké.
Szétrúgott hangyabolyok, csaláncsípések.
Ez anyám arca. Ez a megtagadott fiamé.
Hangsúly lefelé száll. Motyog. Vénemberré szelídül a hang.
A kezek kövekhez nőttek. Szobor úr, átleng a por a tájon, beterít. Látja?
Szenvedély zenitjén zabál a cinóber. Napsárga fény tárja önmagát.
Mindent átéget az erotika. Halálod is. Verseid is. Szeretőid. Hajnalaid.
Madarakkal álmodsz? Azok nem madarak.
Szállnál valahová. Papírsirályok.
Karistolt szavak. „Nem bírom, ha hallgat”.
„Nyitva maradt ablakon madarak tánca és a nők szeme mindig szomorú."
A nő, mint a víz és a réz. Mi az a nagy tűz, mi lobogva emészt?
Cipeli Ön e kövek porát? Halálomig.
Átsuhamlik a gyertyalángokon. Belekapnak.
Kövek, festék és por. A tiéd. Annyira semmi: csak szobor úr az ember."
SZUBJEKTUM:
Mélységes félreértés azt gondolni, hogy a tehetség és a produktum egymás szinonimái. Nagyon sok tehetséges ember van, mégis igen kevés értékelhető produktum. Mert az értékelhető produktum, alkotás, mű; nem jöhet létre szorgalom, tanulás, és az ezek nyomán szerzett: biztonsággal alkalmazható tudás nélkül. A zenében és a képzőművészetben ez evidencia. Néhányan úgy gondolják, hogy az irodalomban nem. Tévesen gondolják így. Olyan ez, mintha valaki nem tanulná meg a perspektívát, az anatómiát, a színtant, az ellenpontot, a hangszerelést "miegyebet". Nagy ritkán ugyan, de alkothat naiv festő is kellemes művet, bár leginkább csak az, aki nagyon is tudatos, a naivitást mint eszközt használja. De ez igen ritka jelenség. A zenében ez gyakorlatilag kizárt. Macskazene lenne csak belőle. Ez igaz a nem európai művészetek hagyományaira is. Az irodalom és főleg a költészet, a gondolat mellett, valamiképpen zene is, és vizualitás is. Éppen a gondolatisága, és a zeneisége miatt, nem lehetséges a naiv költészet. Ez a prózaversre is igaz. Csak az tud jó prózaverset írni, akinek nincsenek gondjai a kötött formákkal. Éppen ezen gondtalanságából fakad majd az a képessége, hogy a szabadnak tűnő szöveget, finom rejtett muzsikával és ritmusokkal szője át, vagy ami még jobb, hogy azokból építse fel, gondatlanság nélkül. Picasso megjegyezte, hogy mivel ő úgy tud rajzolni, mint Michelangelo, ezért engedjék meg neki, hogy úgy rajzoljon, ahogy ő szeretne. Weöres azokat az embereket, akik nem ismerték a kötött formákat, egyszerűen elküldte a fenébe. A formák ismeretén mérhető ugyanis le, hogy mennyire fontos az illetőnek a költészet. Mennyire fontos az irodalmi hagyomány. Mennyire kész tanulni. Mennyire akarja feltárni minden titkát a költészetnek, milyen mértékben érez alázatot ezen művészet irányába; és tiszteli meg azzal választott művészetét, hogy annak technikáit megtanulja? A valóban tehetséges ember nem rest tanulni. Önmagában persze a tanulás, sőt a tudás sem elég. Ám még mindig több, mint az önmagában álló tehetség. A tehetség a belső szerző, a tudás a belső szerkesztő. A kettő együttese alkothat csak PRODUKTUMOT. Csak e kettő képes a szöveg három ritmusát: gondolat, kép, zene, összhangba hozni, s ezen az összhangon, mint alaphangon megszólalva érvényes költészetet alkotni, teremteni. Jelen szerző, jelen szövege kaotikus szóömleny csupán. Adja magát a fordulat: Mi rosszabb egy Móricka viccnél, talán egy Mórotz.. vers? A jelen szöveg természetesen nem vers, és nem is költemény, ezért mégsem adja magát a vicces fordulat. A vendégszöveg nem túl izgalmas és forrásától függetlenül, valami rossz, művészieskedő film jut az ember eszébe.róla. Gyakorlatilag egy véd vagy támfalat szolgáltat az utánakövetkező tengernyi sületlenségnek. Sose értettem meg azokat, akik az életművészetről írnak. Éljék inkább az életüket; művészien. Esetükben ez mindenképpen esztétikusabb és következetesebb magatartás volna. Aki az életművészetről ír, az agyon gyanús. Lehet, hogy csak szövegel róla.? Az esetek 99.9 %-ban az ilyen életművész és életérzés -szerzők a neurózisukból elvágyódva, nyilvánosan maszturbálnak a vágyképeik felett. És ezen maszturbációjuk eredményeit kenik a közönség arcára. Számomra ez botrányos ízléstelenség. Tárgyalt alkotásunk éppen ilyen. Ennek a szövegnek nincs kohéziója; széttartó, gyakran magyartalan mondatok kontextus nélküli sorjázása csupán. Képek és képzelgések zavarodott kavalkádja. Ez a szöveg abúzus a költészeten és az olvasón. Az a szerző aki a következő """mondatokra""" képes, az nem riad vissza semmitől: "Hangsúly lefelé száll." , "A padlásszoba faburkolata, de az meg nem írható." , "Gyerekek kibomlott szalagjait, ha a napba nézek." , "Hallgatások vagy félbetört álmok, hogy szépen kéne szeretni." , "Cigaretta ujjaim közt" (értsd: az ujjai cigaretták) , "Halt már kezében darócszál, amire festett? " , "Szenvedély zenitjén zabál a cinóber." Összeszorított szájú lazulás, befeszült fejű szabad-asszociálás. Erőltetett spontaneitás. Ha a szerző ezeket a verseit valóban napokig írja, az rendkívül elkeserítő lehet, és nem túl biztató. Szövegei nem szólnak semmiről, bár ő váltig hajtogatja, hogy az erotikáról és a halálról. De nekrofiliának ez mégis csak kevés. Ami bizonyos ebből a szövegből, hogy a szerző teljesen bezárkózott saját elméjének padlásszobájába és ott összefüggéstelen jelenetekkel szórakoztatja önmagát. Ez viszont kívülről nézve betegesen unalmas. De a szerző nem tehet róla, neki ez és ilyen a művészet. Valószínűleg éppen ezért is, menthetetlen. Az olvasó csak ezt tudja a szerző szövegével kapcsolatban megjegyezni: "festék és por. A tiéd. Annyira semmi:"
(b.a.m.)
| |
| 7. | [tulajdonos]: VII. | 2013-11-23 13:43 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Mórotz Krisztina
Papírsirály
"Uram, futott ön tengerbe olajbogyóval a zsebében? "
Nők szemének fényét látta-e bódulatában?
Néztem csillogásuk. Szemem ha lámpafénybe hunyorog, szeplőket lát.
Gyerekek kibomlott szalagjait, ha a napba nézek.
A kagyló kérése: aludd ki magad. El innen, el, hol magát látom.
A padlásszoba faburkolata, de az meg nem írható.
Minden rovásjel, kódex átbucskázik a megvalósításon.
Kitörő láva. Nem arra megy, amerre kéne.
Mit akarsz megteremteni? Mi a te nagy tüzed?
Látod? Dió. Szavak. Cigaretta ujjaim közt.
Kérlelek, könyörgök, de Te hallgatsz. Hozzám se érve ölelj.
Szoba madarakkal. Papírsirályok, átsuhamlanak a tájon, félbetörve azt.
Kókuszdió. Akár a föld színei a tenger homokjában.
Megfestelek, örökké téged festelek. Mézszínt keverek.
Mondja uram, mi az ige? És ha ige, mivé lesz ma?
Keresem a hitem, óvnám, hogy el ne hagyjon.
Jeanne. Ahmatova.
A többi Papírsirály, kikre nem emlékszem.
Néha falak. Hallgatások vagy félbetört álmok, hogy szépen kéne szeretni.
A szemed kemény, Modi, ismered dacod, szégyeneid.
Bújócskát játszó gyönyörök, elmúlnak, hogy átadják helyük az újaknak.
Milyen amikor elmúlik? Szakadt már önön az ing?
Halt már kezében darócszál, amire festett?
Ez a tépés a gyermekkoré, a hosszú nappaloké.
Szétrúgott hangyabolyok, csaláncsípések.
Ez anyám arca. Ez a megtagadott fiamé.
Hangsúly lefelé száll. Motyog. Vénemberré szelídül a hang.
A kezek kövekhez nőttek. Szobor úr, átleng a por a tájon, beterít. Látja?
Szenvedély zenitjén zabál a cinóber. Napsárga fény tárja önmagát.
Mindent átéget az erotika. Halálod is. Verseid is. Szeretőid. Hajnalaid.
Madarakkal álmodsz? Azok nem madarak.
Szállnál valahová. Papírsirályok.
Karistolt szavak. „Nem bírom, ha hallgat”.
„Nyitva maradt ablakon madarak tánca és a nők szeme mindig szomorú."
A nő, mint a víz és a réz. Mi az a nagy tűz, mi lobogva emészt?
Cipeli Ön e kövek porát? Halálomig.
Átsuhamlik a gyertyalángokon. Belekapnak.
Kövek, festék és por. A tiéd. Annyira semmi: csak szobor úr az ember."
SZUBJEKTUM:
Mélységes félreértés azt gondolni, hogy a tehetség és a produktum egymás szinonimái. Nagyon sok tehetséges ember van, mégis igen kevés értékelhető produktum. Mert az értékelhető produktum, alkotás, mű; nem jöhet létre szorgalom, tanulás, és az ezek nyomán szerzett: biztonsággal alkalmazható tudás nélkül. A zenében és a képzőművészetben ez evidencia. Néhányan úgy gondolják, hogy az irodalomban nem. Tévesen gondolják így. Olyan ez, mintha valaki nem tanulná meg a perspektívát, az anatómiát, a színtant, az ellenpontot, a hangszerelést "miegyebet". Nagy ritkán ugyan, de alkothat naiv festő is kellemes művet, bár leginkább csak az, aki nagyon is tudatos, a naivitást mint eszközt használja. De ez igen ritka jelenség. A zenében ez gyakorlatilag kizárt. Macskazene lenne csak belőle. Ez igaz a nem európai művészetek hagyományaira is. Az irodalom és főleg a költészet a gondolat mellett, valamiképpen zene is, és vizualitás is. Éppen a gondolatisága, és a zeneisége miatt, nem lehetséges naiv költészet. Ez a prózaversre is igaz. Csak az tud jó prózaverset írni, akinek nincsenek gondjai a kötött formákkal. Éppen ezen gondtalanságából fakad majd az a képessége, hogy a szabadnak tűnő szöveget, finom rejtett muzsikával és ritmusokkal szője át, vagy ami még jobb, hogy azokból építse fel, gondatlanság nélkül. Picasso megjegyezte, hogy mivel ő úgy tud rajzolni, mint Michelangelo, ezért engedjék meg neki, hogy úgy rajzoljon, ahogy ő szeretné. Weöres azokat az embereket, akik nem ismerték a kötött formákat, egyszerűen elküldte a fenébe. A formák ismeretén mérhető ugyanis le, hogy mennyire fontos az illetőnek a költészet. Mennyire fontos az irodalmi hagyomány. Mennyire kész tanulni. Mennyire akarja feltárni minden titkát a költészetnek, milyen mértékben érez alázatot ezen művészet irányába; és tiszteli meg azzal választott művészetét azzal, hogy annak technikáit megtanulja? A valóban tehetséges ember nem rest tanulni. Önmagában persze a tanulás, sőt a tudás sem elég. Ám még mindig több, mint az önmagában álló tehetség. A tehetség a belső szerző, a tudás a belső szerkesztő. A kettő együttese alkothat csak PRODUKTUMOT. Csak e kettő képes a szöveg három ritmusát: gondolat, kép, zene, összhangba hozni, s ezen az összhangon, mint alaphangon megszólva érvényes költészetet alkotni, teremteni. Jelen szerző, jelen szövege kaotikus szóömleny csupán. Adja magát a fordulat: Mi rosszabb egy Móricka viccnél, talán egy Mórotz.. vers? A jelen szöveg természetesen nem vers, és nem is költemény, ezért mégsem adja magát a vicces fordulat. A vendégszöveg nem túl izgalmas és forrásától függetlenül, valami rossz, művészieskedő film jut az ember eszébe.róla. Gyakorlatilag egy véd vagy támfalat szolgáltat az utánakövetkező tengernyi sületlenségnek. Sose értettem meg azokat, akik az életművészetről írnak. Éljék inkább az életüket; művészien. Esetükben ez mindenképpen esztétikusabb és következetesebb magatartás volna. Aki az életművészetről ír, az agyon gyanús. Lehet, hogy csak szövegel róla.? Az esetek 99.9 %-ban az ilyen életművész és életérzés -szerzők a neurózisukból elvágyódva, nyilvánosan maszturbálnak a vágyképeik felett. És ezen maszturbációjuk eredményeit kenik a közönség arcára. Számomra ez botrányos ízléstelenség. Tárgyalt alkotásunk éppen ilyen. Ennek a szövegnek nincs kohéziója; széttartó, gyakran magyartalan mondatok kontextus nélküli sorjázása csupán. Képek és képzelgések zavarodott kavalkádja. Ez a szöveg abúzus a költészeten és az olvasón. Az a szerző aki a következő """mondatokra""" képes, az nem riad vissza semmitől: "Hangsúly lefelé száll." , "A padlásszoba faburkolata, de az meg nem írható." , "Gyerekek kibomlott szalagjait, ha a napba nézek." , "Hallgatások vagy félbetört álmok, hogy szépen kéne szeretni." , "Cigaretta ujjaim közt" (értsd: az ujjai cigaretták) , "Halt már kezében darócszál, amire festett? " , "Szenvedély zenitjén zabál a cinóber." Összeszorított szájú lazulás, befeszült fejű szabad-asszociálás. Erőltetett spontaneitás. Ha a szerző ezeket a verseit valóban napokig írja, az rendkívül elkeserítő lehet, és nem túl biztató. Szövegei nem szólnak semmiről, bár ő váltig hajtogatja, hogy az erotikáról és a halálról. De nekrofiliának ez mégis csak kevés. Ami bizonyos ebből a szövegből, hogy a szerző teljesen bezárkózott saját elméjének padlásszobájába és ott összefüggéstelen jelenetekkel szórakoztatja önmagát. Ez viszont kívülről nézve betegesen unalmas. De a szerző nem tehet róla, neki ez és ilyen a művészet. Valószínűleg éppen ezért is, menthetetlen. Az olvasó csak ezt tudja a szerző szövegével kapcsolatban megjegyezni: "festék és por. A tiéd. Annyira semmi:"
(b.a.m.) | |
| 6. | [tulajdonos]: VI. | 2013-11-20 13:20 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Heves Gyöngyvér
Titok
Valami titka van a ködnek-
szélharcolt fákban feszülő, sínekben zsugorodó
koszos ereszekben összegyülemlő
nyugtalanító titka
mit nem lát senki, csak az időnként
borongásainkba szűrődő égiek
s az eltépett és összegyűrt levelek
csontig vetkezett kertek magányain
csendességet fogadó egynyári virágok lemondásában -
valami szomorú titokban fáznak
és húzódnak közelebb a fáradt atomok
arcombaszeretett ujjlenyomatod
utolsó haldoklásában."
SZUBJEKTUM:
Azért nem ennyire érdekes a köd. Az viszont tetszetős, hogy ködszerűen terjengős-gomolygós a szöveg. Viszont nem válik előnyére, hogy kellemetlenül tudálékos szavakkal, "összetételekkel" operál a szerző. Például: "szélharcolt", "összegyülemlő", "arcombaszeretett". Ezekkel ugyanis rejtegetni igyekszik, hogy versének, szövegének nincsen semmi apropója. Írt, mert írni akart. Egyesek szerint éppen ez az attitűd különbözteti meg a nagy szerzőt a dilettánstól. Szerintem nem. Sokkal inkább az a képesség, hogy apropó hiányában is legalább virtuóz szöveg kerül ki a keze alól. Heves Gyöngyvér szövege nem virtuóz. Sőt, rendkívül bizonytalan alkotó benyomását kelti olvasójában. Számomra a legszörnyűbb feleslegesség a következő: "kertek magányain". El nem tudom képzelni, hogy miért nem egyszerűen a 'kertek magányán', (Minden kertnek külön magánya van? Netán mindegyiknek több is? A szöveg az apropótlanság, a túlírtság és a pontatlanság összes tünetét produkálja. Mindazonáltal a képalkotói véna világosan felismerhető. De a szép képek szövegbefoglalása ritkán elégséges a költészetben, főleg akkor, ha a zeneiség, a gondolatiság minimális; a nyelvi készség pedig bizonytalan. Önálló szövegként nem működik ez a ködlő közlés. Nem hatályos ez a homályos 'Egy mondat egy időjárási jelenségről'. Erősen meghúzva, más szöveg részeként talán alkalmazható lehet.
(b.a.m.)
| |
| 5. | [tulajdonos]: V. | 2013-11-16 10:30 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Boór C. Henrik
Egy ateista
Hamis illúziója
nemigen van.
Hacsak az nem,
hogy nincsen. "
SZUBJEKTUM:
A magam részéről szorgalmazom a költői bölcselkedést és a filozófiai poézist. Elég nehéz műfaj. Ritkán sikerülhet. Főleg, ha aforizmát, bonmotot akarunk közölni. A lírai nevű Boór C. Henriknek ebben a rövidkéjében nem sikerült a szellemeskedés. "Első sorban", az első sorban szúrja el. Vajon a szerző milyen VALÓDI ILLÚZIÓKAT ismer, a HAMIS ILLÚZIÓKHOZ képest? Vannak valódi illúziók és hamis illúziók? Ez teljesen értelmetlen. Az illúzió, csupán illúzió. Éppen ezért a csattanó, nem csattan. Ó, de kár! Pedig ez a hangtompítós csattanó, hangtompító nélkül izgalmasan kétértelmű, tehát zajos lehetne. (Bölcseletileg persze a csattanóban foglaltak is kikezdhetők.) Lám, egyetlen, az értelmetlenségig pontatlan, ám bosszantómódon polgárjogot nyert közhely; "hamis illúzió", "fenntartható fejlődés" (ezt lecserélték végre a fenntarthatóságra), "világnézeti semlegesség" (milyen a semleges világnézet?), képes elrontani a legfrivolabb fricskát is. A költészetről nem is beszélve.
http://www.youtube.com/watch?v=BXZJF0-d_M8
(b.a.m.)
| |
| 4. | [tulajdonos]: IV. | 2013-11-16 09:24 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Tesch Gábor Ferenc
mégsem az igazi
Nincs értelme a teleknek. Csak a nyár, ami érdekes igazán.
Ahogy a frissen nyírt fű jó szaga végigszalad a telkeken.
Madarak ülnek a bokrokon. Sok rokon jön szembe álmomban.
Régi ruhák, vicces frizurák. Mindegy ki, mit beszél, alig hallani.
Mintha víz alatt szólna egy ócska rádió abból a másik nyárból.
Vajon mit próbálnak elmondani nekem minden alkalommal?
Akár ki is ülhetnék egy régi ház teraszára veletek.
Este egy csillagot bámultam, aztán meg kellett kapaszkodni.
Megint szobákba zárkózom. Mégsincs értelme a nyárnak?
Folyton csak ez az éles, nappali fény. Mély-zöld tavak iszamos illata.
Lehet, hogy épp ideje észak felé menekülni. Vajon érdemes-e
hinni még az évszakokban? Eddig minden tájba csak belehullani tudtam."
SZUBJEKTUM
"Nincs értelme a teleknek." Üti fel versnek szánt szövegét a szerző. Pedig ez attól függ, hogy hány négyszögölös az a telek, hiszen bizonyos méret felett elég sok mindenre lehet alkalmas. Persze nem kizárt, hogy a költő az évszakra gondol. Na de ilyen pontatlanul? És a télnek igenis van értelme, olyankor pihen a természet, viháncol az influenza, miegyéb. Vagy még sincs értelme? Hiszen általában valóban nem társítjuk az évszakokat az értelmesség fogalmával. "Csak a nyár, ami érdekes igazán." Ez egészen egyszerűen nem igaz. A két mondat még együtt sem működik. Különben is, hol marad a tavasz és az ősz? Mi a helyzet ezek értelmi képességeivel? "Ahogy a frissen nyírt fű jó szaga végigszalad a telkeken." Ez mégis milyen mondat? Vagy mitől mondat? Látott már valaki szagot rohanni? Egy (csak nagy jóindulattal értelmesnek tételezett) mondatban egy ekkora képzavar, egy olyan szerzőnél akt mások verseiben minden kicsit szokatlan kép és értelem zavar; feltétlenül különleges. Az összefüggéstelenség folytatódik: "Madarak ülnek a bokrokon. Sok rokon jön szembe álmomban." Az első mondat prózai közlés. Ezt TGF gyakran kifogásolja másoknál. A második pedig érzelgős és nagyon nyögvenyelős, érthető persze, de nem elegáns. A "folytatás" felettébb idétlen: "Régi ruhák, vicces frizurák. Mindegy ki, mit beszél, alig hallani." Ez csak olyan felsorolás szerű. Ezt a felsorolás-szerűséget is felszokta róni meóiban. Ráadásul a második mondat ügyetlenül kapcsolódik, illetve nem kapcsolódik az előző sor második mondatához. A második versszak első sora megint csak képzavar. "Mintha víz alatt szólna egy ócska rádió abból a másik nyárból." Most víz alól, vagy a másik nyárból szól az a halmozottan ócska rádió? (Van vízálló rádió? Főleg ócska, régi, vacak "sétálós" ?) Aztán bonyolódik a helyzet: "Vajon mit próbálnak elmondani nekem minden alkalommal?" Kik? Hányszor? Ha nagyon akarjuk összefüggést fedezhetünk fel az előző versszak zavaros mondataival. De mindenképpen ügyetlen, ám hatásvadász megoldásnak kell ezt betudnunk. A Következő fordulat lóg a levegőben: "Akár ki is ülhetnék egy régi ház teraszára veletek." A szerző kiszól vagy beszól a verséből-be a sok rokonnak. Ez megbontja a nyelvtani következetességet. "Este egy csillagot bámultam, aztán meg kellett kapaszkodni." Miért következik egyikből a másik? Ez megint csak nem igaz. Az utolsó versszak kellemetlenül kezdődik: "Megint szobákba zárkózom. Mégsincs értelme a nyárnak? " Szögezzük le, hogy egyszerre több szobába, főleg szobákba (ilyen hiányos mondatban), nem lehet bezárkózni. Nem áll meg az ilyen közlés. És mit jelentsen egy ilyen pátoszos, maníros kérdés? Már csak egy Ah, oh, (nem) hiányzik előle. (Gondolatban azért rakjuk elé) "Folyton csak ez az éles, nappali fény. Mély-zöld tavak iszamos illata." Az első mondat rendben van. De a második! Az iszamos (csúszós, nedvességtől síkos stb.) jelző NEM alkalmazható az illatra. Képzavar, sőt, szagzavar. Ráadásul senki se asszociál róla kellemes valamire. Márpedig az illat, valami határozottan kellemes. Figyeljük meg Nemes nagy Ágnes, hogy használja ezt a szót: "Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,.." De térjünk vissza Tesch Gábor Ferenc szövegéhez. "Lehet, hogy épp ideje észak felé menekülni. Vajon érdemes-e / hinni még az évszakokban?" Az első mondat felvetésével egyszerűen nem tud mit kezdeni az olvasó. Utána egy borzalmasan maníros költői kérdés következik. Ráadásul érthetetlen, hogy ezt a kérdő mondatot az eddigi mintától eltérve miért törte két sorba. Következetlenségnek hat. "Eddig minden tájba csak belehullani tudtam." Nagyon nem jó a zárlat. Közhelynek tűnik, szinte minden belehullás közhely immáron. A szöveg összességében, mérhetetlenül komoly és fájdalmas igyekszik lenni. Szinte szigorúan megfenyegeti az embert, hogy az összekapja magát és azt higgye, hogy itt most valami nagyon, hű de mit olvas. A helyzet azonban az, hogy nem. Bármit is tartsunk a szerzőről, egy a szerző helyzetével (betegség/szerkesztői státusz) kapcsolatos elő-tudás nélküli, elfogulatlan olvasónak, ez a vers semmit mondó, mégis túlírt; lapos, komolykodó blöff. Ez az ellentmondás (komolykodó blöff) legalább meghökkentő. Az önirónia teljesen idegen a szerzőtől, nem csak ebben, hanem valamennyi versében ismeretlen ez az emberileg kívánatos, irodalmilag ajánlatos attitűd.
(b.a.m.)
| |
| 3. | [tulajdonos]: III. | 2013-11-13 14:47 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Halász István
Önzetlen segítség A 2013-as dunai tavaszi árvíz emlékére
Szegény ember örömmel ad,
mert attól lesz Ő gazdagabb.
Lelkét adja adományba,
mert az az igazi vagyona!
Bárki kerül nagy-nagy bajba,
segítségét Ő önként adja.
Másoknak boldog mosolya
tetteinek a jutalma.
Ha Ő maga kerül esetleg bajba,
mások mindég segítenek rajta.
Bárki kerülhet gondba, bajba,
segítését így visszakapja!
Halász István
Rózsavölgy, 2013. június 23. "
SZUBJEKTUM:
Szeretném leszögezni, hogy nem" rohadt-kodásból" nyúlok Halász István szövegéhez. Világos, hogy írásai se nem versek, se nem költemények. Miért? Mert verstanilag kellemetlenül, azaz nem viccesen naivak, másrészt nem költőiek. Mégis töprengésre késztethetnek bennünket a költői tehetség, és a magánemberi erények viszonyáról. Megjegyzem ugyanez a helyzet Donka István szövegeivel is. Halász István mintha Donka István lírai nagypapája lenne. Áprily szavait kölcsönvéve, így boronálnám őket össze: "Walther von der Vogelweide / lelke száll a kert felett. (...) S Walther von der Vogelweide / megölel a múlton át, mint / mesebeli nagyapó." Az olvasónak az a percepciója, hogy Halász István minden versében meghatódik saját jóságától. Igen. Mintha ezek a versek makacsul hajtogatnák, hogy: -Halász István jó ember. Hajlamos is az olvasó ezt elfogadni, bár mérget nem vesz rá, hiszen ez a magánemberi jóság személyes kapcsolat hiányában felmérhetetlen. Vagy igaz, vagy nem. Éppenséggel ez a baj, az efféle költészettel. Ahhoz, hogy igaz legyen, vagy meg kell maradnia családi körben, vagy szentté kell hozzá válni. Mindkét feladat a maradás és a válás is, bitang nehéz. Ám van egy harmadik lehetőség is. Akár elhisszük, akár nem, a "magánemberi erények költészete" a legnagyobb irodalmi kihívás! Legkedvesebb költőim egyikével kapcsolatban jegyzi meg Rakovszky Zsuzsa: "Elizabeth Bishop (...) Nem tartozott a vallomásos költők közé, nem hatolt olyan lelki mélyrétegekbe, mint ők, versein nem érződik a freudizmus hatása, mint Sylvia Plathén vagy Anne Sextonén.(...) De bármilyen keveset írt is közvetlenül önmagáról, a versekből kibontakozik a költő arcképe, és ez az arc nagyon vonzó: önirónia és rezignáció, humor és együttérzés jellemzi, (...) Az olvasónak, aki a huszadik század költészetében gyakrabban találkozik a "pokoljárás" különféle formáival, mint ezekkel a "magánemberi" erényekkel, bizonyára örömet jelent, hogy ezek birtokában is olyan jelentős és modern életmű születhet, mint Elizabeth Bishopé." Ne érezzük erősnek az összehasonlítást, mert akkor nem értjük meg a lényeget. A költészet igenis kapcsolatban áll a magánemberi erényekkel. Sőt! Semmivel sem inkább. Ám ezt kifejezni, vagy ebből a felismerésből- és ről írni a legnagyobb kihívás, a legvakmerőbb vállalkozás. Aki erre adja a fejét, annak meg kell tanulnia minden formát. Tökéletesen kell azokat uralnia. Mese nincs. Klasszicizmus van. (Ebben az esetben.) Naivitás nuku. Töprengjünk el azon, hogy Halász István versében milyen lehetetlen helyzetbe keveredik a magánemberi jóság. Megtudhatjuk belőle, hogy a szegény ember önként ad. És azt is, hogy az adás az egyetlen öröme. Majd azt is, (az utolsó versszakban) hogy ez megtérülő befektetés. :( Elfogulatlan olvasó komolyan elszontyolodik ezen a fordulaton. Hova lett az önzetlenség? Vagy ez egy tanulság? De annak szörnyen... izé. Nem? Vannak tanulság közvetítő költők. Marianne Moore többek között. Neki írja "meghívásában" Bishop, hogy : "Manhattan térdig jár a tanulságban ma reggel." Érdemes tehát Halász István szövege kapcsán eltöprengeni azon, hogy miképpen volna lehetséges esztétikailag feddhetetlen, JÓSÁGOS költészetet művelni? Megpróbálkoznánk-e vele?
(b.a.m.) | |
| 2. | [tulajdonos]: II. | 2013-11-13 14:44 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Misinszki Hanna
Arckép
anyám halála óta nem néztem tükörbe
makacsul takargattam önmagam elől
a vonásokat
melyek hűebben visszaadták őt az élőknek
mint a végítélet harsonái
eddig nem féltem az öregedéstől
azt gondoltam átmentem magam a ráncok közé
olyan gyengéden tartva fogaim között a szépséget
ahogy a macska cipeli kölykét ha veszélyt érez
de most már félek
elhordom-e majd ötven-hatvanévesen
megereszkedett elfolyó testtel
alázuhanó mellekkel szemhéjakkal
anyám harmincéves arcát
tegnap esett: mára pocsolyák gyűltek városszerte
esküt szegve mindben megnéztem magam
egy idegen nő bámult vissza rám
egy idegenné lett városban
idegenek örömével áruló arcán"
SZUBJEKTUM:
Misinszki Hanna verseiben oly szélesek a gesztusok, hogy az olvasó attól retteg, a szerző még le talál verni valamit, valahol a messzi 'Líriában'. Hála a magasságosnak, hogy nem pofont a 'Poéták Pecsétjének'. Ez a heves gesztikulálás azért furcsa, mert a feldarabolt Misinszki költemények, egy-egy tagja ízlésről tanúskodik. Ergo érdemes "hadonászni" egy versben. Még szép végtagokkal sem. Mert hogy fest az ilyesmi: " anyám halála óta nem néztem tükörbe / makacsul takargattam önmagam elől / a vonásokat // melyek hűebben visszaadták őt az élőknek / mint a végítélet harsonái" (Kettőzött vonallal jeleztem azt a pontot, ahol a jobbra lóduló kacsó bal fordulatot vesz.) Az én képzeletemben egy hétköznapi tevékenységei közepette, feleslegesen sokat gesztikuláló teremtés képe rajzolódik ki. A heves gesztusok mögött bátortalanságot érzek. Vegyük szemügyre az idézetet. A természetes első szakaszt, egy (végtelenül) oda nem illő második szakasz követi. De nem csak, hogy utánaoson a második szakasz az elsőnek, hanem agyon is csapja azt. Félreértés ne essék, más versben jól működne a második szakasz is, de itt, ebben nem. A szerző láthatóan makacsul törekszik arra, hogy természetes mozdulatait elrontsa, de legalábbis szembeállítsa saját mesterkéltségének manírjaival. Ez nem lenne baj, ha a manírok egyenletesen oszlanának el a szövegben, tehát minden szakaszban felismerhetőek lennének. De mert annyira keresetlenek a felütések, borzasztóan keresetté vállnak a lecsapások. Ez okozza a gesztikulálás érzetét. Íme: "eddig nem féltem az öregedéstől / azt gondoltam átmentem magam a ráncok közé // olyan gyengéden tartva fogaim között a szépséget / ahogy a macska cipeli kölykét ha veszélyt érez / (Kettőzött vonallal jeleztem azt a pontot, ahol a balra lóduló kacsó jobb fordulatot vesz.) Megint egy nagyon egyszerű, nagyon nemes közlésre következik, egy szép, de nem igazán nemes és főleg nem egyszerű kép. Ez a két szakasz, ahogy az előző esetben is teljességgel aránytalan, holott önmagában és más-más módon, mindkettő szép. Szedjük szét:
"anyám halála óta nem néztem tükörbe
makacsul takargattam önmagam elől
a vonásokat"
"eddig nem féltem az öregedéstől
azt gondoltam átmentem magam a ráncok közé"
de most már félek
"elhordom-e majd ötven-hatvanévesen
megereszkedett elfolyó testtel
alázuhanó mellekkel szemhéjakkal
anyám harmincéves arcát"
"melyek hűebben visszaadták őt az élőknek
mint a végítélet harsonái"
"olyan gyengéden tartva fogaim között a szépséget
ahogy a macska cipeli kölykét ha veszélyt érez"
"tegnap esett: mára pocsolyák gyűltek városszerte
esküt szegve mindben megnéztem magam
egy idegen nő bámult vissza rám
egy idegenné lett városban
idegenek örömével áruló arcán"
Figyeljük meg, hogy miképpen aránylik egymáshoz a két szakasz-típusból kreált csoport-vers. Az első csoportban csapott kávéskanállal adagolja költészetét a szerző. A második csoportban egy púpozott merőkanállal.Mintha nem is ugyanaz a költő követte volna el ezeket. Tudjuk be ezt a jelenséget technikai megoldásnak? Könyveljük el önkéntelen jelenségnek? Megtehetjük ezt is, azt is.Miért? Mert akármelyiket is választjuk magyarázatként, mindkettő elfogadhatatlan. Misinszki Hanna tehetsége magától értetődő, tulajdonképpen természetes; öntudatlan vagy választott szövegépítési logikája téves, tulajdonképpen természetellenes. És ne higgyük, hogy ami öntudatlan az szükségképpen természetes. Gondoljunk a gép mítoszára, vagy a gólem archetípusára.
(b.a.m.) | |
| 1. | [tulajdonos]: I. | 2013-11-13 13:55 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Bak Rita
Felfénylik
Fekszik
kocsányos tölgyesben.
Görcsös teste
lassan kioldódik.
Rügy.
Fején
glória.
Vércsekarom belemar.
Apró horzsolások
mellett
mély vérárkok.
Rügyezzetek tölgyek,
egyre pompásabban!
Elindul
a tisztás felé."
SZUBJEKTUM:
Mi fénylik fel ebben a versben? Mi? Bak Rita műveinek, így ennek is fényt kölcsönözne a képi idill? Nem. Az idill inkább derengés, mint felfénylés. Emblematikusnak találom a címválasztást. Mintha a szerző a saját elevenére, költészetének pulzusára tapintott (kérdezett) volna rá, ezzel a címmel. Ez a pulzus azonban halvány érzet csupán. Inkább csak látvány, akár egy csuklón kiütköző alu kék, majd mély lila ér. Látható, de nem érzékelhető, mert nem átható. Az idillt ugyanis nem lehet objektivizálni. Márpedig ez a vers (is) erre törekszik. Az idillben mindig van valami mélységesen és javíthatatlanul személyes. Bak Rita költészetéből a személyesség száműzetett. Ennek ellenére nem a kellemetlenkedő, a nyers tárgyszerűség, és a rút (kiskacsa) empíria foglalta el a helyét, hanem gyakorlatilag a semmi. Ennek az is az oka, hogy az idillhez kell egy kis humor, egy kis empátia, hogy elviselhető legyen. Ezeknek a verseknek, sőt a szerzői koncepciónak, nem eleme a humor. Mindezzel együtt, e versek nem giccsek, és nem giccsesek, márpedig ez komoly teljesítmény. Inkább a költői akarat megvalósulásaként: szép de szerethetetlen TÁRGYAK. Idegenek, felejthetőek, hidegek, sőt ridegek. Evvel együtt Bak Rita vállalkozása az idill objektivizálására nagyszerű, bár szükségképpen kudarcra ítélt vállalkozás, szélmalom küzdelem, és a szerző egy tragikus hős. Meg kellene próbálni az idill-elemek kurta közléseiből épített művi rendszerbe, mint egy szerkezetbe, csalogatni azt a bizonyos istent. Szép képek az idillről, de szerethetetlen versek; szinte kizárólag formai törekvések, működésképtelen (ha egyáltalán) allegóriák, melyek a szerző szubjektumának hiányában, nem érinthetik meg az olvasó szubjektumát. Bak Rita kiszabadította magát a verseiből, s messze jár tőlük. Ez keveseknek ugyan, de akár érték is lehet. Más a helyzet viszont a gondolattal, és a zeneiséggel. A gondolat egybevág a képekkel, ám osztozik azok összes hibájában. Zeneiség alig-alig. Ám van egy idegesítő és tárgyiasító nyelvi trükk ezekben, így ebben a szövegben is. Nevezetesen; ha a lehető legrövidebb mondatokban közlöd az objektívnek szánt idill-képeket, akkor nincs szükséged nyelvtanra, "Fekszik kocsányos tölgyesben." Remélem mindenki fülét bántja a legalapvetőbb névelő hiány. Mert ja, ha lehet ne használjuk, de ha muszáj akkor ne restelljük. "Vércsekarom belemar." Ilyen egyszerűen nincs magyarul. Vagy ha valaki szerint van is, azért arra figyeljünk fel, hogy milyen hihetetlenül nyakatekert és művi az ilyen szerkezeti elem, annak ellenére, hogy csonkolt, rövidített. Természetellenes. Jó, mondhatjuk, hogy ezek nem hagyományos mondatok, hanem verselemek, és nyelvi egységként is csak imitálják a mondatot, valójában annál kisebb egységnek szánja a szerző. Ez azonban, csak erőltetettet "jófejség" lenne az olvasó részéről. Ráadásul önmagával is kibabrál a szerző, ha értelmetlen alapegységekből dolgozik, hiszen még legigényesebb munkája is szükségszerűen értelmetlenné válik ezáltal. A nyelv, és az annak segítségével megnevezhető (világ? fenomén?) is le sőt beszűkül ebben a versben, az idill-vizualitás objektívizálásának építőkockájává. Nem fénylik ebben a szövegben semmi. Dereng, és ezzel a derengéssel kellene az alkotónak megbékélnie.
(b.a.m.)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
