 | | Szentmártoni János |
üzenőfala
képtára |
Budapest, 1975. 11. 19.
Tanulmányok.: Vásárhelyi Pál Kereskedelmi Középiskola, ELTE BTK, magyar szak
1989-1996: a Stádium Fiatal Írók Körének tagja
1995: Gérecz Attila-díj
1997: a Jelenlét c. folyóirat társszerkesztője
1999- : a Magyar Írószövetség tagja
2000- : a Magyar Napló Kiadó szerkesztője
2002: NKA alkotói ösztöndíja
Az írás talán akkor kezdődött az életemben, amikor nem vettem észre, amikor oda se figyeltem. Minden rajztehetség nélkül végeérhetetlen képregényeket firkálgattam, melyeknek szereplői miután írni megtanultam beszédbe elegyedtek egymással. Idő után a rajzok eltűntek a szövegek körül. Nővérem amikor reménytelen szerelmei korszakát élte, könnyes történetek rögtönzésével múlatta az időt, enyhített kínjain. Az egyiket felolvasta nekem, melynek hatására magam is tollat ragadtam, és néhány oldalon megírtam egy vaskos regényt is kitöltő opust. A gerincét természetesen egy szerelmi tragédia alkotta, körötte a második világháborúval. Akkoriban még javában sugározták a szovjet hősiesség mitológiáját építgető filmeket, melyekben Szása többnyire egyetlen géppisztollyal körbekeríti a német hadsereget. Az én kis történetem semmiben sem különbözött tőlük; javára legyen írva, hogy pár perc alatt át lehetett futni. Anyám egyszer hazahozott egy mechanikus írógépet, hogy otthon is végezni tudja titkárnői teendőit. Nehéz volt piszkosul, de néha-néha magammal vonszoltam biztonságosabb helyre, hogy a nyári konyhából kiszűrődő rádiózene ütemére verjem rajta a taktust. Így jegyezhettem meg idő után, melyik betű melyik billentyű. Hát valahogy így
és ki tudja még
Következtek a születés- és ünnepnapi csasztuskák, alkalmi rigmusok kilószámra. Aztán meghalt nagyapa. Ő volt az első a sorban. Emlékszem, a teraszon ültem, sütött a nap, a méheket néztem, amint szinte mozgásban tartják a babarózsa lombját, s egyszer csak írni kezdtem, prózát, már nem emlékszem pontosan, miről, de benne volt minden, ami addig felgyülemlett bennem, pedig jóformán csak azt próbálta megfogalmazni, milyen a tavasz. Egyre jobban belebonyolódtam, míg csak azt vettem észre, hogy nem tudok tőle elszakadni. Mármint az írástól. A szavaktól. Tizennégy éves koromban bekopogtam egy költőhöz, akit azelőtt csak TV-ben láttam. Kissé be voltam szarva, de már nem tartóztathatott vissza a félelem sem. Sokat tanultam tőle, s nemcsak szakmailag, emberileg is. Ma is mesteremnek tartom, még ha évek múltán meg is romlott a kapcsolatunk. Már tudok úgy gondolni rá, hogy nem zavar, nem fáj, ha eszembe jut, mennyiszer megalázott, bizonyára olykor nem is alaptalanul. S ami a legfőbb, hogy már jó ideje nem neki, hanem kizárólag magamnak akarok bizonyítani. Az ellene történő lázadásnak amelybe jó adag apakomplexus is vegyült talán a leglényegesebb tanulsága és következménye, hogy a tőle való távolodás növekvő űrét önmagammal szemben támasztott követelményekkel és elvárásokkal, célokkal és meg nem alkuvással kellett megtöltenem. S ez így van rendjén. Mióta világ a világ. Mi történt közben és azután? Sok minden. Családom megfogyatkozott. Egyre inkább befelé fordultam. S egyre komolyabban vettem magamat. Voltam lump diák, még lumpabb egyetemista. Hordtam, majd írtam újságot, napköziztem
Stoppoltam, buliztam, s egyszer-kétszer nem találtam haza
Ez egészen addig tartott, míg gyermekem nem született. Kislányom most három és fél éves, de csak mára tisztult le bennem úgy-ahogy, milyen is apának lenni. Három verseskönyvem látott eddig napvilágot. Jelenleg szerkesztőként dolgozom egy lap- és könyvkiadónál. Évek óta figyelemmel kísérem pályatársaim munkáját, amelynek írásos formában is igyekszem hangot adni. Nem könnyű. Semmi. De azt hiszem, elégedett vagyok. És persze sokszor nem vagyok elégedett szinte semmivel.
A DOKKON OLVASHATÓ VERSEI
 Esö halottak napján
Én nem akartam
Összefoglalás
Szerda?
Tanulmánytöredék
Utolsó ágyadon
A csúzli
A jövõ donjuanja
A PADLÁSLAKÓ
|
