Takács Zsuzsa
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
8.
| 2007.11.20 01:39 | Márti -- esti séta
|
| Válasz erre | Kedves Zsuzsa!
Nagyon szép ez a vers.
Jó lenne sok-sok hegedût vetni, megpengetni azokat a szelíd húrokat.
Megszelidíteni minden nyesett fülû kutyát.
| 7. 6. 5. 4. 3.
| 2006.08.24 09:49 | chia -- Bodor Béla - Uralt és szolgált hagyomány
|
| Válasz erre | TAKÁCS ZSUZSA
Némajáték (1970), A búcsúzás részletei (1977), Tükörfolyosó (1983), Eltékozolt esélyem (1986), Sötét és fény kora (válogatott versek, 1988), Rejtjeles tábori lap (gyerekversek, 1987), Viszonyok könnye (1992), Tárgyak könnye (1994), Utószó (új és válogatott versek, 1996), A bûnök számbavétele (próza és vers, 1998), A letakart óra (2001), Üdvözlégy, utazás! (2004)
részlet Bodor Béla - Uralt és szolgált hagyomány c. vitairatából
Mostanában megjelenõ köteteivel költõi pályájának harmadik periódusát éli, és harmadik mûegyüttesét építi tovább Takács Zsuzsa. A Némajátékkal kezdõdött és a Sötét és fény kora válogatásában összegezett elsõ, majd a Tárgyak könnye és Viszonyok könnye kötetekben felvázolt és az Utószó válogatott és új verseiben lezárt második pályaszakasz után esszéket, vallomásokat, kisprózákat olvashattunk a költõnõtõl, és ezt esetleg elbizonytalanodásnak is minõsíthettük volna; nem lehetetlen, hogy életrajzi és tematikai adalékok is erre utalhattak. Ám ez a rendkívüli koncentráltsággal és tudatossággal írott és szerkesztett költészet harmadszor is megújult, második lezárulása után is megmaradt benne a szükséges vitalitás.
Kortársai között Takács Zsuzsa nem áll egyedül azzal a sajátosságával, hogy élesen elválasztható egységekre tagolt életmûvet alkot. Ilyen költõ volt Petri György, de még határozottabban ilyen Tandori Dezsõ, vagy Oravecz Imre is. Érdemes azonban megjegyezni, hogy (tágan értett) generációjának nõnemû költõire sokkal inkább az egységes megmunkálás, a szakadásmentes építkezés a jellemzõ. Gondoljunk Gergely Ágnesre, Beney Zsuzsára, Székely Magdára, Kiss Annára, Gutai Magdára vagy akár Mezey Katalinra. A pályakezdés környékén persze természetes némi bizonytalanság, útkeresõ kísérletezés, de attól fogva, hogy rátaláltak a maguk hangjára, jelentõs fordulat nem következett be költészetükben.
A közvélekedés szerint Takács Zsuzsa költészete pályájának elsõ szakaszát nézve az Újhold poétikáját követte, folytatta és újította meg. Valójában ez a poézis úgy a versformák, mint a témák vagy a retorikai-stilisztikai alakzatok tekintetében egyszerre volt változatos és egynemû. Szinte kizárólag szabadversek alkotják, de azon belül a hosszabb sorokból építkezõ, kissé ünnepélyes hangvételû szövegek közé ingadozó sorhosszúságú, impulzívabb darabok illeszkednek. Vagyis az elõképet nem követõ forma a legkevésbé sem prózai: zenél, ível és lüktet, csak éppen egyedi megalkotottsággal, tehát nem egy már eleve meglévõ mintát tölt ki, mint a strófikus formák. Ezzel szemben második költõi periódusában, melyet a Viszonyok könnye, a Tárgyak könnye és az Utószó anyaga alkot, kialakított egy jellegzetes, rugalmas, de mégis kötött formát. Ez volt az az emlékezetes ?pszeudo terzina?, melynek sorai egy-egy versen belül nagyjából ugyanolyan hosszúak, de nincs kötött ritmusuk, nem szigorúan adott a szótagszám (inkább gondolatritmus ez, mint metrika), és persze szinte soha nincsenek rímek. A Tárgyak könnyében és az Utószóban a téma mindvégig ugyanaz: egy szeretett személy ? elõbb beteg, majd haldokló ? szenvedéseinek együttérzõ leírása, a szenvedõ és a szenvedés szembesítése a tehetetlen részvéttel, vagyis elveszõ és elvesztõ viszonyának analízise, ennek a kapcsolatnak a pszichológiája és anatómiája. Többé-kevésbé tudni lehet, hogy a halál felé sodródó személy a költõ édesanyja volt. De úgy a versek beszélõjének, mint a betegnek az alakja nagyon kevéssé pozícionált nemi tekintetben, sokszor androdynnek vagy semleges nemûnek tûnnek mindketten. Az a benyomásom, hogy a súlyos betegség szinte felszámolta mindkettejük életében, de a leghangsúlyosabban kettejük kapcsolatában a nemi szerepekhez kötött viselkedésmintákat és nyelvhasználatot. Ugyanakkor arra is érdemes odafigyelnünk, hogy a korábbi kötet, a Viszonyok könnye egy szerelem kibontakozásáról és végérõl, az azt követõ gyászmunkáról szól, hangvételében, beszédpozícióiban szinte egynemûen a másik kettõvel. Vagyis megéltségében és poetizáltságában ez a szerelem éppolyan ?erõs, mint a halál?, és ugyanúgy nem a vitalitás jellemzi, hanem elõbb a féltés, majd a fájdalom, végül a gyász: az itt elbeszélt szerelem csakugyan halálos betegség, mely sebekkel borítja a testet és a lelket, hogy a múltával kezdõdõ gyógyulás még fájdalmasabb legyen, mint maga a betegség.
Ennek a három kötetnek a költészete, mely érdekes módon visszakapcsolja Takács Zsuzsa költészetét ahhoz a kontextushoz, melybõl kiindult (gondoljunk csak Petri Sár címû kötetére és pályája ezt követõ szakaszára, illetve Oravecz prózavers-vallomásaira, melyek 1972 szeptember címmel jelentek meg) a kortárs költészetben nem vezetett beszédfordulathoz, azonban magában véve is rendkívüli jelentõségû tett a magyar lírai narratívák alakulástörténetében. Úgy idézi fel a pályakezdésekor csak néhány toposzban és életérzésében megjelenõ Pilinszky-költészet apokaliptikus hangoltságát, érzelmi felfokozottságát, hogy nem a gyámoltalanság és az irgalomvágy, hanem egyfajta lemondó, szomorú bátorság érzõdik ki belõle. Az egzisztencializmus gondolatrendszerével dialogizáló költészetekben mindig van egyfajta sértettség. A létbevetettség állapota úgy jelenik meg, mint kapitális kitolás Isten részérõl. Ez az, ami ebben a költészetben nincs jelen, és ezért kapcsolom lépten-nyomon Petrihez és Oraveczhez. Úgy tud kiszolgáltatott, alávetett élethelyzeteket megélni és azokról beszámolni, hogy túllép az élmény hisztérikus felfokozottságán: tárgyilagos nyelvet használ, melynek genderpozíciói ugyanakkor azt a mindig közvetlen és stilizálatlan személyességet mutatják, ami a nõi beszéd meghatározó eleme. Sajnos a recepció nem figyelt oda eléggé erre a poétikára, beérte a megnyugtató közhelyekkel ? a hétköznapian megszokottban tükrözõdõ megismételhetetlenül egyedirõl, a magányban a legigazabb társ keresésérõl, és mindenféle fókuszálásokról, kristályosodásokról és visszfényekrõl. Pedig nagy költészet ez, egyike a legnagyobbaknak.
A harmadik pályaszakaszra érve a költõ azonos esztétikai kulcsok szerint, változatlan élmény- és emócióanyag feldolgozásával, de megújult alapelvek alkalmazásával szerkeszt versvilágot és önreflektív könyvmûveket; magabiztosan lép át mûfaji határokat, majd semmivel sem kisebb magabiztossággal tér vissza újra az elhagyott területre, a vallomásos énbeszédként konstituálódó, aránylag rövid versek világába. Fantázia-játékai, álom-jelenetei révén úgy újítja meg pályakezdõ költészetének poétikai eljárásait, hogy a mûtípusok, a versidom és a nyelv megválasztását, formálását és kezelését figyelve nyomát sem látjuk a kísérletezésnek. Adott és adódik a beszéd folyamatában nyelv és költõiség, és ezzel a természetességgel problematizálja ? kapcsolódva ezzel a beszédfordulat utáni poétika mentalitásához ? a költészet elméleti kérdéseit.
Takács Zsuzsa világa ma teljes komplexitásában áll elõttünk, és épül tovább, mondhatni különösebb korlátok nélkül. Szellemi tere egy transzcendens létezõ által besugárzott, de számára kontrollál(hat)atlan szféra, melyben a fogalmi cselekvésnek, az önélet meghatározásának roppant szabadsága nyílik meg, méghozzá úgy, hogy ehhez sem ebben a világban, sem a felmutatott, de felfoghatatlan transzcendencia féltekéjén nem lehet tájékozódási pontokat, pláne eligazítást találni. Egy évtized alatt úgy bontotta ki nyelvének és gondolkodásának újabb lehetõségeit, hogy semmit sem adott fel az elmúlt évtizedek munkájából. Lépésrõl lépésre építette be saját korábbi költészetének tematikus és intonációs metódusait, miközben más poétikák felé is távlatokat nyitott. Hangja nyugodt lett, csendes, ám tárgyszerûségében is vállalja személyességét, természetességét ? normálisan artikulált beszédhangon tud beszámolni legvégletesebb élményeirõl is. Sokat beszél félelemrõl, szorongásról, csüggedésrõl, de ezek csak a versben megszólaló narrátor hangvételét meghatározó rendezõi instrukciók. Költészete egészében a mindenkori végponton áll, onnan tekint az életre, az életére. | 2.
| 2006.06.14 17:11 | stando -- Virágok példája
|
Válasz erre
Előzmény | Takács Zsuzsa: Virágok példája
Ha csak a virágok szenvedélyességére
gondolok, szemrehányást teszek magamnak.
Nem tiltakoznak, nem emelnek panaszt,
amikor kezünkbe vesszük õket,
csak sápadnak, égnek és figyelnek.
Ha tudnák, hogy testetöltésük nekünk,
mit jelent. Élj sokáig! — kívánják —
mi a szerelem hírhozói vagyunk —
s rajongva küldik leveleiket. Ez a forróság
engem éget. Ez a közelség engem zavarba
hoz. Következnek mégis a ceremóniák,
a reggelik, a tükrök, a csábítások. | 1. 0 |
|
