Nagyon jó volt annak idején az Új Magyarország versrovata, amikor Oravecz Imre szerkesztette. Kitûnõ volt az ÉS versrovata, amikor Õ vezette, szerkesztette. A Hopik könvve fordulatot hozott az irodalomban itthon, a szeptember-könyv is. Ne felejtsük el, T. D. mellett Õ behozta a Nyugat szellemi pörgését-lüktetését ebbe a poros, megfeneklett kultúrába.
Héj (1972), Egy földterület növénytakarójának változása (1979), Máshogy mindenki más (gyermekversek, 1979), A hopik könyve (1983), 1972. szeptember (prózavers, 1988), A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása (válogatott versek, 1994), Halászóember (versek, 1998), Válogatott költemények (2000), A megfelelõ nap (2002)
részlet Bodor Béla - Uralt és szolgált hagyomány c. vitairatából
Oravecz Imre pályakezdése, a Költõk egymás közt antológiában (Weöres Sándor bevezetõjével) és az 1972-ben kiadott Héj címû kötetben megjelent versekkel meglepõen nagy feltûnést keltett. Ez volt az az eset, amikor egy viszonylag harsány költõi közbeszédben a csendekkel tûzdelt halk beszéd keltheti a legnagyobb feltûnést. A bõbeszédû költõi tömegtermelés közegében a kevés szóból álló kevés vers egyszerre nagyon súlyossá válik. A korabeli elemzõk Georg Trakl és Paul Celan költészetébõl származó tapasztalatokat ismertek fel a kötetben. A névsorhoz késõbb Yves Bonnefoy és Ashbery neve csatlakozott. Én sokkal reálisabbnak látom (persze Celan mellett) az olasz ermetismo költõi, elsõsorban Ungaretti és Quasimodo szellemi közegében elhelyezni a Héj hermetizmusát. Hiányos, de nem roncsolt és sohasem rontott nyelvi szerkezetei, melyekben az írásjelek hiánya mellett elsõsorban az a feltûnõ, hogy egy-egy állító rész két megnevezõ rész közé épül, ezzel bizonytalanítva el az olvasót, csakugyan kimutathatók mindkét szövegvilágban. Oravecz verseinek ez a nyelvi szétnyílása azonban nem az elvesztést, hanem a megnyerés lehetetlenségét hivatott leírni. Vagyis ha kétségbeesést tulajdonítunk nekik, az nem apokaliptikus, hanem megismeréselméleti eredetû. Természetesen nem elhanyagolható szempont, hogy milyen antiretorizáló, pátoszt mellõzõ, a közösségitõl az individuális felé forduló beszédmódok és beszédpozíciók jelennek meg a Héjban. Ugyanígy a Nemes Nagy Ágneshez és Pilinszky Jánoshoz húzható segédegyenesek is hozzájárulnak némiképp a helyes tájékozódáshoz. Ugyanakkor nem lenne szabad megfeledkeznünk arról a kulcsmozzanatról sem, hogy Oravecz szempontjai nagyrészt tematikusak voltak. Tehát hogy a Héj verseiben a gyermekkori benyomások, táj és környezet, valamint maga az érzékelésnek mint élménynek az átélése nyer nyelvi alakot. Fontos és izgalmas (továbbá aprólékos és hosszadalmas) munka lenne a Héj rejtélyesnek-rejtvényesnek tûnõ alakzatait egybevetni egyes 2000-es évekbõl való rövid darabokkal. De errõl késõbb. Az Egy földterület növénytakarójának változása a maga idejében legalább olyan különös vállalkozás volt, mint korábban a Héj. Akkoriban Magyarországon még a néprajz nevû tudományszak igyekezett leírni a falvak életét, és az így szerzett ismereteket kevesen próbálták összekapcsolni az (egyébként Hankiss Elemér és mások vezetésével az egyetemen már mûvelt) strukturalista teóriákkal. Oravecz azonban Castanedától választ mottókat, Thoreau Waldenjébõl idéz, illetve ezekre utal, és a mágikus-sámánisztikus irodalom ismétlõ retorikáját alkalmazva, mintegy nagyszülei világának médiumává szegõdve idézi fel a régi Szajla életét, az ott élõ emberek észjárását és hitvilágát. A közbensõ ?fejezetek? tárgyilagos leírást adnak felváltva magyarországi és észak-amerikai természeti és ipari tájakról, lakóterületekrõl. Vagyis a kötet anyaga nemcsak legalább háromféle (a Héj költõiségével íródott hermetikus; száraz, tárgyszerû, prózaian leíró; és a ?primitív? népek költészetét idézõ mutálva fejlesztett ismétlõ, mágikus) poétikájával látszik a maga idejében (és ma is) rendkívülinek, hanem tájékozódási horizontjának határokat átmetszõ természetével is. Oravecz családja nemzedékek óta kettõs kötõdésû, szinte minden nemzedék eltöltött néhány évet Észak-Amerikában, ott talpra állt, tõkét gyûjtött, majd hazatért, a pénzt itthon befektette és elvesztegette. (Érdekes, hogy maga a költõ is úgy érzi: elvesztegette az életét, családja, ?hada? vele hanyatlott le végleg. És ez lényegében véve igaz is, hiszen az a pálya, amit õ fut be, a híres költõ és elismert egyetemi tanár életútja, már kívül kerül Szajla horizontján.) Érdekes sajátossága Oravecz költészetének, hogy egyik új költészeti eljárásának metodikáját egy gyermekverskötet, a Máshogy mindenki más darabjainak megírása során kísérletezte ki. A tétel?ismétlés/mutációsor?zárlat szerkezet lesz majd a Hopik könyve meghatározó versidoma. És ebben a gyermekszerepbe helyezkedõ felnõttbeszédben alakul ki (paradox módon) a mágikus gondolkodást meghatározó komolyság attitûdje. (Megjegyzem: ebben is szinte ikerpárja Oravecz Takács Zsuzsának, aki az Eltékozolt esélyem én-verseit a Rejtjeles tábori lap rokon tematikájú, gyermekeknek szánt mûveivel párhuzamosan alakította.) A Hopik könyve, ahogy mondtam, lényegében véve közvetlen folytatása az elõzõ kötet mágikus-antropológiai-civilizációkritikai sorozatának, mégis, éppen azért, mert a Héjhoz hasonlóan tökéletesen egynemû anyagból áll, és ez az egynemû anyag redukált világlátású, a szó mindenféle ? mentális, logikai, retorikai ? értelmében primitív szöveg, az ezzel való tökéletes azonosulás, amit a narratíva egysége tükrözött, akaratlanul is ironikus színben tûntette fel a vállalkozást. Oravecz szövegei egyébként is ritkán adták meg magukat az elsõ dekódolási kísérletnek, jóllehet látszólag egyszerûen értelmezhetõk. Éppen a Hopik könyve volt talán a leginkább tanulságos ebbõl a szempontból, amelynek szövegei annyira triviálisnak tûntek, hogy elõbb a groteszk (Örkény egypercesei) felõl látszottak megközelíthetõnek, majd az ironikus, sõt a szürrealista hagyományhoz történõ kapcsolásuk sem látszott lehetetlennek. A cívilizációkritika és az a ?new age?-szemlélet, melyhez (és a nyugati buddhizmusokhoz, a pop-kultúrához és hellyel-közzel a hippi-mozgalmakhoz) kapcsolódva része lett az 1970-es évek nyugati alternatív értelmiségi diskurzusának, nálunk szinte teljesen ismeretlen volt és maradt. Az 1972 szeptember a költõ házasságában bekövetkezett krízis elsõ személyû elbeszélése. Nem szeretném eldönteni, hogy mennyiben vonatkoztathatók ezek a szövegek a költõ személyére. Nyilván nagymértékben. Ez azonban lényegtelen. Az a fontos, hogy a szövegek narrátorát megajándékozza saját életbölcsességével és életének tényeivel, és afféle pszichoanalízist végez önmagán. Ennek, és a szöveg számos elidegenítõ mozzanatának dacára hajlamos vagyok azt gondolni, hogy még csak nem is romantikus, hanem a Werther? és a Fanni? kontextusában elhelyezhetõ szentimentális szerelmi történet ez, azokhoz hasonlóan naplóregény, és megszövegezésének keresett igénytelenségével együtt is költõi próza. Oravecz azt kísérletezi ki, hogy hogyan tud tárgyilagosan beszámolni lelke legmélyebb megrázkódtatásairól. Vagyis megint, ennek az életmûtõl látszólag teljesen külön álló szövegegyüttesnek a szemlélése során is arra kell rájönnöm, hogy Oravecz munkásságában minden mindennel összefügg: ennek a lelki-egzisztenciális kiszolgáltatottság-naplózásnak a folytatása lesz a Szajla-versek antropológiai gyermekkor-memoárja. A Halászóember kétségkívül Oravecz fõmûve. Szerencsére ezt már a recepció is észrevette és jelentõségének megfelelõ súllyal tárgyalta, én is írtam róla egy nagyobb, formájában erõsen kísérleti esszé-mozaikot, amit nem szeretnék megismételni. Inkább mástól idézek. Kulcsár Szabó Ernõ azt írja: ?Oravecz? úgy kezdte tematizálva újraírni Szabó Lõrinc majd Illyés mnemonikai konstrukcióit, hogy a nyelv referenciális és figuratív megnyilvánulásainak feszültsége keltette játéktérben magát az új emlékezettechnikát állította szokatlan feladat elé. Annak kérdését szembesítve vele, vajon miként alakul át a szubjektumcentrikus olvasás teljesítménye abban a horizontban, ahol képtelen fölszámolni a nyelv retorikai hatalmának való ?kiszolgáltatottságát?.? Egy nagyon egyszerû, szinte mindenben a napi beszéd alá hajló forma ez, melynek ?retorikai hatalma? pusztán magára az elbeszélendõség önreguláló kényszerére redukálódik, és abban a tekintetben is kontrollálni tudja magát, hogy mikor szalad ki a ceruzája alól olyasféle mutációs idom, amikor a tárgy megpróbál alkotója fölé kerekedni. Ilyen szövegeket szándékosan elõállít, aktualizálja korábbi kötetei néhány darabját, de egyébként szigorúan hatalmában tartja az elbeszélést. A könyv megjelenése idején nyilatkozta: ??azt szeretném, hogy amit írok, az ne irodalomként jelenjen meg, hanem az irodalmat meghaladóan az élet dokumentumaként?. Errõl természetesen szó sincs. De az emlékezés fegyelme és a rögzítés szigorúsága átjárja a mû egészét. Olyan lírai-dokumentatív narratíva jött létre, amihez (az említett távoli Illyés- és Szabó Lõrinc-kapcsolat dacára) hasonló sincs a magyar líra történetében, és a világirodalomban is nagyon körül kellene néznünk, ha a hozzá illõ kontextust keresnénk. (Például Robert Lowell Történelem-sorozatában.) A megfelelõ nap megjelenésével a költõiségnek új, az életmû eddigi alakzatait ismerve talán váratlan irányú terjeszkedése történt Oravecz költészetében. Az a hangsúlyozottan tárgyias-tárgyilagos, eszköztelen, leíró, majdnem prózai intonáció, ami szinte kezdettõl, de a Héj óta bizonyosan jellemezte ezt a poézist, most a finom, japános, a klasszikus haiku-költészetbõl ismerõs költõiség felé bontakozik ki. Rendkívüli koncentráltság, képszerû, a természethez konkrétan és transzcendens értelemben is közeli motívumok és hangütés megjelenése jellemzi ezeket a verseket. De azt is megfigyelhetjük, hogy az Egy földterület?, a Hopik könyve és persze a Halászóember elejtett szálait is fel-felveszi, és nemcsak az utóbbihoz készült Töredékpótlások ciklusában. Persze az ilyesféle bölcsesség, a visszatekintés felülemelkedõ magatartása óhatatlanul szimplifikál, illetve közhelyekbe futtat egyes gondolatokat. Az irodalomban azonban a késõbbi mûvek nem írják felül a korábbiakat, hanem melléjük helyezõdnek. Így nem záródnak rövidre a korábban nyitva maradt kérdések, csak újabb gondolatirányok rajzolódnak a korábbiak mellé. A megfelelõ nap és az azt követõen megjelenõ versek úgy mutatnak visszatérést a Héj poétikájához, hogy enigmából gnómává, kérdésbõl példázattá fordítja, vagy inkább hajlítja õket szerzõjük, akinek tudati kondíciói is megváltoztak: hangoltsága a tudhatatlannal dialogizáló higgadtságból a túllét életbölcsességének rezignációjába váltott-változott. Ez azonban nem jelent bezáródást, mert életmûve annyi szállal szövõdik össze, hogy bármely probléma felé való visszatekintés vagy bármely poétikai rend felülvizsgálata és esetleges dekonstrukciója (a Héjhoz képest A megfelelõ nap gnómái így is felfoghatók) szinte korlátlan beszédlehetõségeknek nyit teret és perspektívát.
Ez a vers nagyon magragadott. Általában nem szeretem a rímnélküliséget, de ez az élmény igazolás nekem, mint egyszerû irodalomszeretõnek, hogy az ilyen vers is költészet(számomra), ha a hozzám nagyon közel álló gondolatiság így van megfogalmazva. Köszönöm ezeket a szép sorokat! Üdvözlettel nagyz
Érdi telekszomszédom ugyanígy mondta el nekem,mit tegyek a vakondok ellen.Hát nem csodálatos?Egy költõ ráérez a szó egyszerûségére,azonosul a szántó-vetõ ember gondolataival.Mégis az egyiket megörökíti a sors,a másikat elsodorja.Itt halhatatlanság,ott halandóság!A szavak......sága.Miért? Ezt fejtsétek meg.Csak a név,csak a névtelenség?Mindegy!Az élmény a lényeg,ami ért.Akkor is ,-és most is.Ez tesz igazságot a kettõ közé,.az élmény.Gratulálok. /mindkettõjüknek,az életnek,és a mûvészetnek/ SB.
A Halászóembert (a kötetet) egy éve fedeztem fel, azóta kerestem a mûveidet kedvenceim az említett könyv, a Kedves John! (hmm., vajon ez a címe?), és a Hopik könyve. De ami a leginkább megérintett, az a falu témája. Sok ember személyes sorsára rímel, az enyémre is.
A Fa címû verse nekem tetszik, de ha ezt én írnám, vagy valaki hozzám hasonló névtelen, azt mondanák az erre hivatottak, hogy ez nem vers. Esélyem se lenne, hogy egy folyóiratban megjelenjen.
Irodalmi életünk már csak ilyen. Természetesen ez nem az Ön hibája.
Ui.: Ja, és pillntson be a DOKK Gy&Gy rovatába, sok ehhez hasonló vers legyilkolt tetemét láthatja ott.
Nagyon köszönöm,hogy lehetõséget adott arra, hogy érettségin azön munkásságát válasszam a kortárs irodalom tételemnél!Nagyon becsülöm és tisztelem a pályáját és versei közül sok a kedvencemmé vált,néhol a magam élete is megelevenedett.Írni csodálatos dolog,én is nagyon szeretek írni!További sikereket kívánok és mégegyszer köszönöm az élményt!!!!!!!!!!
Nem tudom, hogy valaha is olvasni fogja e sorokat, talán igen, de ha mégsem , az se baj, mert hiszem, hogy a jó kívánságok az éterben eljutnak a címzetthez ugyis. Amikor az ember megél bizonyos kort, hálát ad a sorsnak minden rosszért, mert a rossz (az akadály) kell ahhoz, hogy folyamatosan fejlõdjünk, s ha van rá mód, meghaladjuk önmagunk, és a jó pedig olyan számunkra, mint az égi manna, betakarja puha takaróval vacogó lelkünket. Hát így érzek én az Ön versei iránt, melyek melengetnek és megsimítják bensõmet , valami határtalan nyugalmat érzek magamban. Nehéz megmondani , mi célja is van a költészetnek, de egy biztos, ha másokat csak egy percre is kizökkent ebbõl a szürke világból, már megérte. Remélem ez a folyamatos zord harc a világgal nem fárasztotta el, képes megújulni és újabb verseivel utat törni mások lelkéhez is. Ez egy ilyen harc, de ez acélozzam meg két karunknak izmát. Nem igaz? Én is írok verseket, de elõttem még rengeteg küzdelem áll. S bár roppant hírnévre nem törekszem, de vágyok adni valamit magamból. Éppen úgy, ahogyan Ön adott nekem. Jó egészséget és tüzes szerelmet kívánok a további munkájához!
Gratu mindenért.Eddig csak a Halászóember c. versedet olvastam,ezzel egy versenyen elsõ lettem.nagyon sokat köszönhetek neked,és szeretném hogy tudd: mindigis TE leszel a kedvenc költõm.
A Népszabsdságos verse nagyon bejött énnekem . Verebet enni ? pikáns egy dolog lehet . Én legfeljebb nyúlig jutottam el , igaz nekem kellett többek között levágni a fejüket , azok meg még vagy egy percig ugráltak , fejetlenül ... További jó alkotást Önnek ! Tisztelettel : MM.
1. Például hadd legyek igénytelen, ha akarok. Legyen szabad bármilyennek lennem, anélkül, hogy valaki lebarmoz. 2. Biztos vagy te abban, hogy értesz a vershez? Mitõl? Mondta valaki? (Küldd el az e-mail címét, vele szívesen beszélgetnék.)
De szép... Ilyen vagyok én is (meg hát, ki nem?), titkolom, amíg lehet, a bennem élõ gyermeket. Aztán, ha tudok, varázsolok egyet: összehozok, egymásba szerettetek, rendet csinálok. Ha tudok. Nem nagyon megy. De ez szép, nagyon szép.
Wier! Talán jobban tennéd, ha azon ötödrangú regényirodalom olvasásával töltenéd az idõdet, amelybõl nevedet kölcsönözted. Esetleg ha már meguntad, igyál. Az legalább meglátszik.
