Rima-gond-viselés

Megint a legszebb verset írnám s épp ma éjjel,
talán legszomorúbb, de attól mégis szép lesz,
mitől az ember – legbelül – elvégre örvend;
mert múlttá válik itten minden, s képkeret lesz,
amibe távlatod - génmappád illeszted be;

példaképeim már mind halottak; vagy eme
kis időre nem születtek; s azóta folyton
róluk szól a fáma – legyen Rákóczi, Jézus,
vagy szegény Yoricknak már fényes koponyája –
van mit felmutatni, emlékezés emel meg,
nem a valóság; folyvást a látszat teper le,

pedig én lenni igyekeznék, sorsrimával
szolgaként elzülleni balgán nem akarnék;
nekem még a gondviselés is felesleges,
legeljen együtt, ki új legelőre nem mer;
gyerekként tudtam, a lélek rossz metafora
mindama bajra, mi megoldhatatlan, sírni
örülni az égbe hajítja; az embernek
könnyű felét istenre bízza – örök élet –,
mert feldarabolva, kihullva egészből, jaj,
csak könyörögni lehet, meg kérni, imádni,
de lenni egészként már sohasem. Szolgálni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-06-23 00:02:17
Utolsó módosítás ideje: 2012-06-23 00:02:17