ványadt minden amerre csak nézel csendben enyésznek a levelek a fű lapít a nedves földben koszos barna az egész táj az úton iromba macska andalog mint ott a járdán egy roskatag öreg
messze jár felettem is az idő néha csosszan lábamon a papucs s bár gyalog teszem meg a várost a percek gyorsabban pörögnek nem vagyok már néni én sem csak csúnya vén szatyor s szégyenkezve veszem észre összesúgnak hátam mögött az ifjak
emlékkönyvet kezdtem vezetni helyette a hőfokokról írok s esett e valami aznap délután néha leülök verset írni (minek) depressziós katyvasz sül ki belőle sóhajtok ahogyan szüleim tették gyerekek: kár megöregedni
szegény bolond fejét önként a nyaktiló alá teszi vagy jókedvében felakasztja magát de a halál éppen csak megérinti s visszadobja mintha mulatna a bohócon és a vigasztalan életén az elmúlás nem jön hívó szóra de lecsap arra aki nem várja furcsa szerzet a kaszás furcsa nagyon furcsa
több tonna por hull naponta az égből a Földre nem lenne baj ha ebből pár gramm nem az otthonomba költözne utálom a portörlést de a koszt jobban ezért minden nap takarítási gondom van mi lenne ha én is kirepülnék az űrbe a csillagport bezárnám az égi csűrbe űrhajómmal azt elégetném tökéletes égéssel aztán visszarepülnék hogy a versírással ne késsek el
ez a téma senkit sem érdekel jobb lenne az egészet feledni el de engem írása szórakoztatott igaz eközben loptam a napot
Emlékei közt kutat. Matt tükörben nézi önmagát. Fejét csóválja vagy bólint mosolyogva. Összegez-kivon. Eközben elmond egy rövid imát. Tudja, újrakezdve is a megtett utat választaná, mert szívét melengetik kedves unokák. Még sóhajt egyet. Megtett mindent, mielőtt elmegy. Már arra kíváncsi, mi várja odaát.
Mindjárt szilveszter, aztán köszönthetjük az új évet. Lesz, aki fogadalommal, legtöbben anélkül indítanak. Én nem fogadkozom, mert akkor kényszernek érzem a változtatást. Pedig van mit csiszolni magamon. Mindenkinek kívánok inden jót.
