Csigalépcsõ

A határok lassan elmosódnak,
még mindig túl közel vagy,
de lehet, hogy inkább túl messze már,
ahogy ott ülsz a végtelen
csigalépcső valamelyik fokán,
néha mint felnőtt, néha mint gyerek,
míg én a falhoz tapadva,
mezítláb haladok fokról fokra,
nehogy megijesszelek.

Ahogy lépéseimben kitágul az idő,
egyre beszűkül a tér, múltunk
lépcsőfokai leomlanak mögöttem.
Nem rohanok már úgy, mint az elején,
a csigalépcső úgyis végtelennek tetszik.
Néha megtorpanok, mert egy cigaretta kéne,
és te megjelensz, tüzet is adsz,
majd a lépcsőfokkal együtt
továbbsietsz a mélybe.

Pedig mindegyiken ott vagy. Oly végtelen
lassan láttam át: őrzöl, mint
a rozoga csigalépcsőt a korlát.
Sűrűsödnek, majd ritkulnak találkozásaink,
szemedbe nézve számolom arcomon
szarkalábait a málló időnek,
öledbe húzol egy pillanatra,
majd hirtelen elengedsz megint,
mert a fokok egyre csak dőlnek,

és nekem mennem kell tovább,
bízva benne, hogy a felvillanó lépcsők sora
mégse végtelen, odafönt találok
egy szobát, egy másik életet,
ahol futólag megpihenhetek.
Talán mert eddig nem is akartam
mást, csak menni, egyre feljebb,
Azért nem értettem suttogásodat:
“ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam”.

Így vezetsz be a toronyszobába,
rongyaimban, az óriás tükör elé,
arcomra vetül millió cikázó,
színes látomás, idő és tér egybevegyül.
Aztán lassan kinyílnak a zsaluk,
a nap ujjai végigsimítják a falakat,
a csigalépcső szétfoszlik mögöttem,
és én szemed ablakából
meglátom melletted magamat.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Jelen, lét (antológia) (, 2006)
Kiadó: Magyar Versmondók Egyesülete