Istenhez

Hogyan kérhetted tőlünk,
Hogy is dobjuk el mindazt,
Amit remegve elértünk,
Ami télben rügyet fakaszt?

Hogyan ússzam most át,
Így egyedül, örök magányban
Az életnek kietlen tavát
Metsző szélben, égő lávában?

Hiszen még itt vagyunk,
Nem is oly messze egymástól;
S mint hangyák szaladunk
Ezerfelé, megszokásból.

Miért kell ez? Miért e kongó,
Tétova üresség bennünk,
Miért vihog a sikongó,
Jéghideg ég felettünk?

Szokatlan szokások rabjaként
Napról napra tengődünk;
De ki adhat esélyt és leleményt,
Ha erre lenne szükségünk?

S minden éjjel meghalunk megint
Vár a végeláthatatlan végesség
S a zord égbolt ránk suhint,
Ízelítőt ad milyen az igaz békesség!

Mert csodás álomkoktélok fénylenek
Az éjszaka tündöklő horizontján:
Jutalmunk mégis csak ennyi lehet,
És a nappal béklyóit enyhíti csupán?

Életünk is talán múló álom,
De hol marad az ébredés?
Ébredés lesz a halálom,
S a megszületés majd a temetés.

Hogyan kérhetted tőlünk,
Hogy adjuk fel mindazt,
Amit féltve-óvva elértünk,
Ami csak nekünk nyújtott vigaszt?

Hogyan lophattad el előlünk
Az egyetlen egy jót,
Amiben megleltük helyünk,
A sok szépet és a fájót?

Hol vagy hát Mindenek Ura,
Felelj, hisz annyian kérdeztek már!
Annyian haltak már beléd régóta
Annyiszor égett el oltár!

De e szavak, mint millió
Virágpor, melyet felkap a szél,
Csak pusztába kiáltott illúzió…
Fájdalmunk Hozzád, az égig ér!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.