Nap, Hold, Csillagok

Leheletnyi párából gomolygó felhő,
Felhőből tornyosuló sötét erő,
Mi folyamatosan hatalmába kerít,
Lelkedet marcangolva leterít.

Kínban érzed válladon súlyos terhed,
Kicsit pihennél, de tovább kell menned.
Folytatod utad, taposott ösvényen,
Erődet vesztve érzed, ezen a vidéken.

Érzed magadban a szunnyadó energiát,
De ezt tudván hátat fordít a világ.
A világnak, e homályos rejtett mélyén,
Várod a jelet, s könyörögsz segítségért.

Mögötted bezárul, e világ fura ajtaja,
S előtárul, egy sötét világ folyosója.
Fojtogatja lelkedtől megfosztott tested,
A mai világban az ördög is ember.

Lélektelen, de érző, tehetetlen lény lettél,
De a világ együtt érzően veled megbékél.
Bolyongsz a folyosódon, s kaput keresel,
Azon túl a boldogságot hátha megleled.

Hirtelen kitárul a világ, fénye szemedbe szúr,
De abban a pillanatban a fénysugár kihuny.
Összeomlassz, és kétségbeesés kerülget,
Nem érted mi történik, ki e lény előtted.

Mit érzel, ki vagy te, lélekvesztett ember,
A folyosón, hol vagy, sok halott lélekkel.
Találsz egy jót, békés jó emberét,
De közben megleled újból a sajátodét.

Érzed egy másik ember törött lényét,
Közben keresed, saját életed régi fényét.
Kívánod az élet éltető édes vizét,
Közben ördög tépi, tested összes ízét.

Könyörögsz segítségért, fáradt tested,
Az élet fele kenyerét, már megetted.
Buzog benned a tettvágy, az akarat,
Már lassan nem tudod, hogy ki vagy.

Merről jöttél, hová mégy, kérdezed magadtól,
Nem tudod mikor, miért, ki parancsol.
Tehetetlenül kapkodsz, fogod a semmit,
Az élet eme burkában, nincs veled senki.

Kis fény dereng, s szétfakad e buborék
Nyílik egy kapu, s valaki azon belép.
Megfognád kezét, hogy vezessen utadon,
De nem érzed lényét, csak túl e falakon.

Szellem mi megigéz, távol e határon,
A bezárt világod sokszor, nagy átok.
Lelked lassan megbékél, látod az utat
Már többé életed, nem szolgál urat.

Látod életed értelmét, mely tűz és jég,
Éltető nedű, termőföld és kavargó szél.
Népes lények megannyi faja, rendje,
Él körülötted, békét, s jóságot szeretve.

Te vagy a Nap, a tűz, perzselőn,
Te vagy a Hold is, mi hideg sötét erő.
Az élet gyümölcsei, mint sok szőlőfürt,
Tartogatják számodra az éltető nedűt.

Sokáig aludtál gyönyörű szép álmokban,
Parázslón tartott egy gyémánt, s mámorban.
Végtelen szendergésed hirtelen fellobban,
Szén esik parázsra, amely berobban.

Szellő, mi arany, szítja forrongó tüzed,
Érzed, hogy mindhárman fogják a kezed.
Három démoni hercegnő, földi álruhában,
Gyémánt, szén, s arany, nagy körforgásban.

A Nap mi fény, s a Hold mi hideg folt,
Tűz és jég, föld és szél, mi itt honolt.
Földi halandó, ki ébredsz, friss új lélekkel,
Éled tovább rövid életed, nagy léptekkel.

Ízleled a világot, mely sokszor ízes,
Savanyú, keserű, de nem mindig édes.
Adj enni az élet gyümölcséből másnak,
S így jót, boldogságot adhatsz e világnak.

Te mint tűző Nap és jéghideg Hold,
Minek egykor nagyon sötét oldala volt,
S három hercegnő, kikben sok türelem,
Így alkotjátok ti, mint öt elem.

Ébressz fel mást is, segítsd gyengéden,
Mint születő gyermeket, féltőn éberen.
A világ apró rezgéseit, mind felfogva,
Taníts mindenkit csodás, s szép dolgokra.

Emelkedj fel, s legyetek nagy királyok,
Így tanítva, hódítsátok a Világot.
Érték, mit kezed fog, lélek, mi beragyog,
De vigyázz, hisz van még rossz, ki eltapos!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.