Meggyfaangyalok



A térdére ültetett a Tavasz ezen az alkonyon
Andalgón suttogott a sárga pitypangos réten,
S kábulok illatán, mint zamatos vörös boron,
A jókedv támogat, s kísér e gyönyörű vidéken.

A fantáziám nagy duzzogva haza ment nélkülem,
Látva a meggyfa ágait, miként angyallá válnak,
Lágy szellő lebbenti szárnyait, s hallani véli fülem,
A virágok csendülnek, csodás dallamot muzsikálnak.

Elfáradt vörös szemekkel a nap lassan nyugodni tér,
De megtorpan egy pillanatra a bíbor övezte hegyen,
Lenéz az angyali fákra, kiknek az arcába szalad a vér,
Rózsaszínre pirult szirmok között keringőzik lelkem.

Elcsodálkozik, s szótlan a hegy mögé arcát lehajtja,
Majd magához hívja az elkószált tekergő fényeit,
Az égen pitypang arcú hold kel, az utat megmutatja,
S a harmat gyöngyös fűszálak léptem zaját elnyelik.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Csendbe ölelve (Mezõcsát, 2006)
Kiadó: Magán kiadás /Z-press kiadó/