Szobabelsõ 2.


Tengő napok hosszú sora után
végre megérkezem. Bejárom a
szobákat, a belső terek után
kutakodom, az első pohár után
már a félreeső zugot keresem,
ahol majd kiderül, tévedés volt
idejönni, hiszen a szavak még
ugyanazok, de minden más, minden
átalakult. Megváltozott.
   A magányosok zuga elrejtőzött,
ott ücsörögnék én is, kezemben
könyv és csészényi tea, ott fogadnám
egy kétségbeesett minden gőgjével
az elibém járulókat, kik majd jól
félreértenek; mikor beáll a csend,
szívem mélyén a tökéletes űr, a
nyitott mennyezeten át lebegő fák
rikoltoznak az ég alján, a vészt
hozó felhők helyén.
   Csészényi fürdőtől elmúlnának
lázálmaim, s ha békén hagynának
végre az érdeklődök, kik nem értik
mit keresek itt, ha csak magamnak
vagyok... Ledobva díszeim egyszeri
módon zavarom el, pedig magamat
kéne inkább falakon túlra tennem,
oly könnyedén, amilyen nehezen
indultam el, de ha már ott vagyok,
kikényszerítem a magam adagját,
és halk mormolásba kezdek, akár a
lebegve üvöltő fák a nap fura
és emészthetetlen híreivel.
   Hol kezdődik, hol lehet befejezni?
El sem indulni, meg sem érkezni, ha
nem hívnának, nem mennék, s ha nem
mennék, kiverne a víz, a sóvárgás
híg kereke taszítana ajtóhoz,
majd az utcára ki. Egyszerre nem lehet
mindent és semmit akarni sem lehet.
   Zugomból lejőve bejárom a
házat, benne magamat, testem szoba,
testem ház, és elvegyülök a némán
acsargók mulatozó csapatában
egyetlen percre, a kabátomat már
csöndben veszem le a ruhák hegyéről,
mintha itt sem lettem volna, távozom,
nem értek semmit, de ezt legalább
tudom...
   Nem ez az a pont, és másutt a zug,
ahol fák lebegnek szabadon az ég
alján. Egyedül kell lennem, nem hozzá-
adva és nem elvéve örömük kis
csomóiból.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.