A langyos szív, de ne mondjuk újra

A kockás inget a kerti padon
hagytad. Ilyen a múlt idő.
A házban, amit úgy szeretsz,
anyádé az első szó. A hátsó
szoba mióta őrzi ezt a fejet.
Fecsegni képtelenség. Bevártalak,
s magamban mint már annyiszor,
a blúzod alá nyúltam.

Július hibátlan. A nap kisüt
s úgy is marad egész délután.
A gyep felszárad, a gyenge
magot felissza a föld. Estére
az utolsó kerítést is tisztán látni.
Erre felhúzod magad. Mert
mi az hogy hibátlan, meg
hogy a sötét akkor is csak sötét.

A holtakkal valahogy szívósabb
vagyok. Azt mondom két év és
a házat eladjuk. A kertkapu, a rozsdás
rács, ezekre emlékszem. Szívnek meg
azt hívjuk, ami gyűlöl vagy épp hogy
nem, de semmiképp sem enged. Te
mászkálhatsz evilági, ködös folyosókon.
Én kávét főzök, nem gondolok rád.

Míg van menetrend és vannak vonatok.
A földút végén az állomás lassan ötven
éve áll. Boltba gyalog megyek, a nénit
ott csak néninek mondják, a lányával
még barátkozom. Aztán újra a váróterem,
újra a lesikált kőpadok. Az utcánkban,
ősi tárna, betelik a nyár.

Legyen vasárnap, legyen reggel. Nyolc
körül ébredjen fel a ház. Történjen
minden álmosan, megkésve, rendben,
két testet tartson meg egy sosemvolt szokás.
Könnyű szél, őszi kert, benne bármi ehető,
ezek legyenek még. S beszéljünk délig,
akárha köztünk egy vendég, írna jegyezne,
minden szót. Hívjuk dögnek következetesen
a múlt időt, s az élet előtt álljon ott rendre:
kurva. Hazudjunk jellemet, várost, szereplőt,
de a neveket, az istenért, ne mondjuk újra.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.