Búcsúölelés

Nézz ki indulás előtt a vonatablakon:
az esti pályaudvar gyér fényében vajon
hogy áldoz az ember az utolsó perceknek?
A búcsúzkodó párok összeölelkeznek.

Nézz körül: a Körúton sokan csatangolnak:
„Viszlát holnap!” – de hiszen tíz perc múlva holnap!
S mint kit addig is évnyi magány s kín látogat,
úgy vonják magukhoz a fiúk a lányokat.

Láttál már kapualjban, parkokban, híd alatt,
szakadt-ruhás, didergő téli hajléktalant?
Ha szél süvít, jégeső kopog, fáznak-félnek,
s egymáshoz kapaszkodnak, bújnak a szegények.



Nekünk egy jutott csupán, egyetlen ölelés;
örök emléknek, igaz, már ennyi se kevés.
Búcsúölelés volt az: búsan történt, fájva:
minden ölelésünknek alfa- s omegája.
Mozdulatod gyógyír volt: ezt a pillanatot,
megremegve éreztem, tisztva szívvel adod!
Úgy álltunk ott kicsit, mint boldog-szomorú pár:
állad vállamon pihent, s mondják, mosolyogtál.
Mindkét kezeddel fogtál, mint még senki, soha:
derekamon, hátamon vibrál még a nyoma.
S nem mertelek tartani, csak fél karba’-kézbe’;
félszeg voltam, mint mindig, amikor nem kéne.
Tétova ujjam közé ekkor selyem akadt:
megérintettem derék-hosszú bársony-hajad!
Még egy ütem, még kettő, s hátralépett lábad:
„Légy jó! Vigyázz magadra!”. Azóta nem látlak.
Ma már tudom, hogy kellett volna fognom Téged:
mellkasomhoz szorítván, „semmitől sem félek”-
érzettel, mint egy rémút előtt a halálba,
azt sem bánván, hogy talán pofoncsapsz utána!...



Akik sejtik, hogy Téged „gyászollak”, Kedvesem,
tekintetem fürkészik, pletykára éhesen.
Vágok nekik egy grimaszt: nagy a meglepetés!
Mit tudják ők, milyen is egy búcsúölelés?...



2002. november 25-26.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.