Ha életünkben...

Ha életünkben szétnyílik az égbolt,
s elszállnak fecskehangú madarak,
s a levelek már mind a földre néznek,  -
lélekmélyen egy csillag megmarad.

Különös csillag hűvös álomőszben.
Nem tudjuk honnan hozta melegét,
de melegít, és segít, hogy megértsük
miért rokon bánat és messzeség.

Miért rokon? Mert messzeségre vágyunk,
de hiába. El nem ért messzeség
tekint le ránk, s messzeség-szívű bánat
emeli fel ránk könnyeskék szemét.

Tudjuk: tél jön, de már az álomőszben,
ott is, bármily szép, egyedül vagyunk.
Múlttá lett fecske, felfénylő harangszó...
A csillagokkal együtt hallgatunk.

Volt-életemben szétnyílt már az égbolt.
Az álomőszben csendem hallgatom,
s nem melegít más csupán lélekmélyen
varázspirost pirosló csillagom.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,