Patakparti táj

Szitakötő a percet
égette el
szárnyán.Szálltak a szikrák
a légbe fel,

s hulltak az arany pontok
vissza.A táj
kékjét távolabb vitte
egy-egy madár.

Elhitetni akarták
azt, hogy vagyok
a kis mosolygó, turpis
pillanatok,

de sírt varázslat: Szépség,
és szórta rám
bánatos sziromkincsét
nincsen-hazám.

Futott a víz, a látszat,
fűzöld mese
szövetén fény és árnyék:
bús semmise.

Csöppent a könny, s az ének:
volt-nincs dalom
múlttá égett aranylón
gyúlt szárnyakon.

Futott a víz, a látszat
és hallgatott
szívem, ő tudta régen,
hogy nem vagyok,

s virág, madár és égbolt,
fűzöld mese
semmiből tart mulandón
a semmibe.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,