Vallj színt, Árnyalak!

Birtokomban van egy kő.
Kihajítom, ha előkerül.
Tehát képes vagyok - futott át rajtam,
mikor felmerült a gyanú.
De csak gyanú.
Vagy én vagyok gyáva.
Még ne beszéljük meg,
úgyis szerveztünk társaságot,
még ne mondjuk el,
várjuk meg az orvost, a biztosat!
Kussban ülök én, a lehetséges apa.

Ami elhangzik, félreértem,
pontosabban kiszúrom a jelentését szexuális síkon -
innen már csak emelkedni fog.
Kihez mi közöm.
Megszagolják: valami baj van,
rátapintanak természetére.
Saját történetekkel traktálnak, cselből,
le- és rámkoppintanak, hátha kinyílok.
És közben itt vagy te,
nem tudom, mit gondolsz.
Nehéz bármit mondani.
Két kérdésre kell a válasz:
vállalom-e veled?
és vállalom-e most? -
körülöttünk csupa régi barát.
Most és veled -
miért mégis, ha nem?
A női ciklusról az ajtóban
megengedek magamnak egy élcet.

Hőségből templomba.
A második sor közepe.
Kényelmetlen öltöny.
"Hogy megnőttek a kicsik."
Nyári temetés, katolikus.
Van velünk egy hangos ember,
tudni akarja, ki kicsoda.
Nekünk kínos. A testvére volt.
Meghalt a nagyapám, semmi.
Megdöbbenünk - mondja a pap -,
ha elmegy közülünk valaki,
más halála saját halál,
és még inkább megdöbbenünk,
ha egy orvos megy el,
aki egész életében másokat marasztalt.
Majdnem elröhögöm magam,
a nagyapám kórboncnok volt.
Hugi rámnéz:
ne a rokonok előtt,
én az anyámra nézek:
hiába viselkedik méltósággal,
ha ilyen bocsánatkérő tekintete van.
Volt az egészben valami hatásos,
de még a kocsiban eldöntöttem,
olyan gyötrelem lesz,
ami már közben témává nemesül,
és semmi több.
Az élőt nem láttam X idő óta.
(És az apámmal ugyanígy,
ha már büszke nem lehetek,
dicsekszem a közömbösségemmel,
elivott két lakást.)
Azért mentem oda, mert menni kellett
(és a kíváncsiság: vadásztam
a benyomásokra, nem tudtam,
mi hiányzik a gyujteményből).
A tor lenne az összetartozás.
Nevek, történetek, "ekkora voltál - mutatják -,
nem emlékezhetsz" - nem mondanak semmit.
Szabad ég alatt terítettünk,
új ház, van egy rozsdafarkúnk, mutatom:

Fél és etet,
ösztön az ösztön ellen egy életen át -
türelmesen áll a levegőben az ideges madár.
Etetni fog.
Mintha ott se lennénk.
Mint egy ottfelejtett kő: nem tud dönteni.
(Az egészet csak gondolom, hiába történik itt, a szemem előtt.
Embernek lenni - kalicka.)
És akkor szóba kerül: háború van,
közös téma, talán az egyetlen.
Minden érvemet loptam -
a nagyszünetben általunk összevész két láthatatlan szülő.
Szégyellem magam.
Csak szó maradt, csak kép maradt:
lovagi torna legbelül, de annyira összekeverednek a vívók,
hogy nem látni, melyik az ész és melyik az indulat,
drukkolni kellene, választani:
"tiszta apja, de közben annyira anyás".
A legjobb egyszeruen elfelejteni.
Válaszok zsigerből, az ellentmondás kényszere.
Történelem, tehát előre meg van írva,
beletanulsz abba, hogy benne vagy.
A könyvben, a gyerekkorban,
mikor bajszot rajzoltál annak, akinek még nincs,
és ettél óra alatt.
Beletanulsz: mondjuk egyszer, kilencévesen
tócsában ébredsz.
(Már elfelejtetted, milyen volt azelőtt,
hogy megtanultad visszatartani,
de erre a reggelre mindig emlékezni fogsz.)
Félig vagy benne,
nem sikerül semmi.
Elszabadulsz, hogy kiszellőztesd a fejed.
Fénylő fekete tömeg,
sodródik lefele az ember okozta hab.
Muszáj gondolkodnia, de amit megérthetne,
bezárul előtte, mint a felsőbb matematika -
mellette alszik és messze van.
Hát hogy lenne háború, ha Duna sincs?
Nézi a vízből önmagát.
Eldönti, ki néz, és kit néznek, muszáj dönteni.
Áll az ember a Duna egyik partján,
de állhatna máshol is, ott is van helye, ott semmi sincs.
Csak áll, csak van, tudja, de unja: lenni jó.
Mire újra önmaga lesz,
bármit is jelentsen ez,
már elmentek a vendégek és elment a nap,
az asztalt kint hagyják leszedetlenül.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ÉS, 1999/33