holdkõ

Lám az idő elül egyszer,
s rájön, rájön az ember,
mint fagy rótta az űrt,
míg maga megmerevült,

s pulzál majd mint ég-ék,
csak lustán, remegőn ég,
nincs rohanás odafent,
halkan a semmibe cseng,

halkan a semmibe csendült,
vakként szíve is elhűlt,
szívtelen érte a csók,
kincse a kő. Sose volt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.