Tó

Halak ússzák be hűs vizét faltól falig,
amíg az ember lankás parton kaptat.
Ki látja hullámok fényes forgásait?
Én és merülő, fölbukó halak csak.
Ők e merész, titokzatos erőtér
lakói, hol a víz iszappá válik,
és sárba dugják, mélyebbre a víznél,
az utód egyedek pici ikráit,
amikből szintén majd a medret óvja
a pikkelyes lét minden új lakója.

Hány csodát látnék, hogyha mint az árnyék,
vízre vetülnék, vagy mint gyerekét,
mederbe ásna ez a földbe vájt nép,
s engem rejtene el a tófenék?
Látnám a pontyot, ahogy kacskaringóz,
s a kis szájából csöpp léggömb bugyog;
de tudnám-e vajon, hogy hörpöl a sós
vízből úgy, mint partról az állatok,
vagy csak elsiklik, virgoncan körözve,
hogy az oxigént beszűrje s kilökje?

Kövek volnának, zöldes mindegyik;
éleik közt átúszható üreg
tudatja, hogy nem kell kitérni itt,
hiszen fémlő, sikamló testüket
már fölismerte a tömör anyag,
s a hézagot átjárhatóra vájta
pár évtized leforgása alatt
millió hal lengése és sodrása,
hogy mostanra két kő közötti térbe
ne szorítson a mély hullámütése.

Ez a tó. Minden, amit a néma víz alig
takargat már, ezért elrejt a csönd itt.
Tó. Így őszelőn új nyár hónapjait
hívja-várja: majd fénysávok köszöntik
a felszínen megint az ide érkezőt,
majd örülnek a halak is, ha lesznek,
lesznek hullámok és lesznek redők,
egy becsobbant kavicstól hogyha reszket
a víz, és marad minden eleven,
a tónál, itt a szigeten.











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Árgus, 2005