Még háborúban

A kezdetnél, más szóval anno,
még háborúban vágytam bukni el,
kósza puskagolyó, hasonló
talál majd, hittem, s véres lesz a hely
hol eltalált, véres lesz testem,
ömlök ki rajta, lyukon át magam,
ledőlt emberhúsból menekszem,
áztatva meg, ami alatta van.
Majd eleve, ahol folyásnak
indulok, ahol a puskagolyó
szédült íve szívembe vágtat,
torz heg leszek, magamtól borzadó.
Beszárad a fekete árok.
Fűcsomók közé leszivárgok.

Most minek véljem mindezt? Ábránd?
Vagy gyerekes képzelet-vereség?
Hogy elhullok, tudtam. A látványt
megszokni kell, várni az elejét,
a betoppanást, ha írsz ülve,
vagy pamlagodon macskád borzolod,
mintha kérésed teljesülne,
hogy magadra hagy sok konok dolog,
séta, takarítás... Akartam
valamit, hogy e gyöngy, a képzelet,
elémgurult? Elesni harcban,
tényleg? Ki ejti rajtam a sebet?
S ha harc az, miféle had ébred,
hogy hódoljon kedvem kegyének?

Manapság csak kis háborúkat
vívogatok, azt is visszafogott
módon: a dolgok viszonyulnak
hozzám, így lesznek lélekviszonyok
a zöldséghámozás, kutyaól
tisztítása, keresztrejtvény-irat
kitöltése, hogy sorra a sor
teljen meg, mire állataimat
élelemmel ellátni végre
indulnék. Mégis, harc mindenfelől
sok egyszerű napom. Esélye
van dolgoknak. Kemény kerékbe tör
a falu, ez a porhanyós közeg.
A gépszíj hangja. Ahogy élesebb.

















  







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Parnasszus, 2005