Õrségben

Barna és eleven még a táj
Csak én ülök itt mozdulatlan, zölden
Sárgás vörösen ballag le a nap
Innen nézve izzón, szinte még erősen

A szél belekap a világba
Parányi fűmagot sodor el lentről
De a féloldalas fa ott áll
Nem is rezdül, dacol rendületlenül.

Szürkén, kavicsporosan
Szalad felém, távolból az út
S barna dolmányos gazok
Meg-meg inogva, vigyázt állnak neki

Suta őzbak iramlik odébb
Megáll, megcsillan szemében a lebucskázó nap
Majd felugrik a szél hátára
S így elenyészik az utolsó csillanás

Nincs tovább fény
Lassan szürkehomály borul a tájra
A nap útja, a szénakazal mögött végét járja

S a suta szemében, utoljára
Ragyogott fel őméltósága.

(monti)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.