Tenger

„A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.”
(Pilinszky János: A tenger)



Kiülök a napsütötte, homokos fövenyre,
nézem a hömpölygő hullámokat,
a kristálykék eget,
hallgatom a víz locsogását.

Mit locsogsz, mondom magamban,
miért vezeted félre az embert,
miért teszel úgy, mintha minden rendben lenne,
mintha képeslapokra kellene kerülnöd,
mintha csak úgy tükröződne benned az ég,
nem hullana apró darabokra,
mintha nem több ezer mérföldes mélységet rejtenél,
mintha nem polipok, kalmárok, ráják, pörölyfejűek
és más tengeri borzalmak leselkednének nyugodt felszíned alatt?!

Az éjjel nem vihar tépte vized?!
Nem akkora hullámokat vágtál a part szikláihoz,
hogy belésápadt ez a felületes élet?!
Nem ostromoltad a holdat,
cibáltad a csillagokat,
hánytad-vetetted a hajókat,
Ahabra küldted Moby Dicket?!

Locsoghatsz már, amíg a kedved tartja,
engem ugyan nem versz át soha többé,
még egyszer nem akarok neked hinni,
hömpölyöghetsz, amíg bele nem fáradsz,
ismerem már csöndes dúvadjaid,
bár ne tudnám, mily tébolyultak olykor,
bár ne tudnám, mily furcsán csöndesek!


Ülök a parton, hallgatom lelkem hullámait,
szidom őket, mint szódás a lovát –
közben tarajos, gyönyörű gőgjükre gondolok,
szivárványos hiúságukra, szenvedélyük zúgására,
vad magányuk zuhanó tornyaira,
s azon imádkozom,
el ne csituljanak mindörökre.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.