HALAK A TÓBAN

Tündöklő vízben nap-dícsérte álom
gyöngye derengett át hínárvilágon.

Halak úsztak, létüket meg nem értőn:
vízragyogást sötét vízig kisérőn.

Fent madár szállt, fehér szárnyíve égett
végtelenjén kéksóhaj-messzeségnek.

Víz tündökölt, tükörjátékú szépség
tükrözte lent fenti sóhajok kékjét.

Halak úsztak, szemükre ült a látszat:
mindent láttak, mégis semmit se láttak.

Víz tündökölt. Hegyek várták a parton:
ami arany haljon, pirosba hajlón.

Halak úsztak, mit sem tudón vagy értőn,
vízragyogást sötét vízig kisérőn.

Nagy fénykönnycseppé egyesült a tájon
múlandó szépség, hogy csillogjon, fájjon.

Víz tündökölt el. Piros jött. Keresztek
alján riadt árnyékok megremegtek.

Halak úsztak, mit sem tudón vagy értőn,
múlt-vizekből sötét vizet kisérőn.

Csend-csillagokat osztott szét egy isten,
s csillagom sorsa fájt titkon szívemben.

Pikkelyes nyájként halak úsztak egyre
értelmetlen, öröksötét vizekbe.      





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,