Egy ember a tájjal








a szoba üvegén át bámul
oda kifelé
tán valamit vár
párát sóhajt az ablakra
orrheggyel nekidől letörli
bámul oda kifelé
mondjuk hogy ez jó neki
súlypontot áthelyez
ballábra


ami kint van fák házak
utak oszlopok ilyesmi
porosak majd eső jön aztán-
ez mind tiszta
nap szél szóval az idő
megy jön ezt már rég tudja


így az ember csak vár a tájjal
zsibbadva és monoton
domborzatosan és néhol korlátoltan
vagy inkább csak kerítésesen
saját magát a tükröződő üvegből
ha figyeli tán feltűnhet hogy
időről időre kopik az anyag
most épp arra gondol
hogy mi lesz mondjuk
„153 év múlva”* belőle













* Payer Imre: Az ember, a busz, a fa című verséből







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Új Forrás, 2006.1. sz