Lamentálás az óráról

1.

A sárga semmi közepén fekszenek.
Te meg én.
A sárga semmi közepén fekszenek.
Ketyegés.

Te is hallod a ketyegést?
Valamiként tompa sikoly, fojtott nyögésre emlékeztet.
Vagy a szíve dobog csak ennek a két furcsa medvének, talán.

A sárga semmi közepén két medve.
Nézem, ahogy ők néznek minket, őket.
Meg ezt a se nem kicsi, se nem nagy autót.
Mint egy karambol kimerevedve
az óra számlapján.

2.

A nagymamák isteneinek
felénk görnyedő,
félénk, kíváncsi alakját
nem értjük mi sem,
miközben -mondjuk
kenyérmorzsával a hátunkon-
hazafelé igyekszünk.

Szobám falán egy óra.
Minden szobám falán van óra.

És Ő sem ért minket amúgy:
Mert minek is rakunk rendet
erre a kis időre?
Rendet magunkban?
Felesleges munka,
ő úgyis mindent összekuszál majd.

Vagy kinek akarunk tetszeni?

3.

Az óra kattog, és mégis áll.
Én, tudod, mindig azt hittem,
hogy a mutatók mozgásának hangja a kattogás.
De most
a mutatók mozdulatlanok.

Nem tudom, mit gondoljak erről.

Talán várnak valamire.
Vagy visszaszámlálnak
magukban.

4.

Tizenhét, huszonhét, most a két óriásmedve,
mint két kegyetlen isten, berúgva,
rezzenéstelen arccal, bámulnak minket.
Imbolyongnak a napfényben,
sötéten, sunyin.
Kedvesnek próbálnak látszani.
Még az időt is megmondják.
Tudom, hogy hazudnak, de sápadt mosollyal
veszem észre, hogy épp csak egy percet tévednek.
Véletlen? Aligha.

5.

Lehet, hogy a vége mégsem csak mese,
jut eszembe.
Ha már elkezdődött, ugye.
Mert valahogy el kellett kezdődnie.

A legkarcsúbb műanyagpálcika
a másodpercet mutató vörös.
Mindig is ő volt a legizgágább,
és a legkegyetlenebb.

De most ő is szinte kiszolgáltatottan
fekszik a kör alján, vízszintben, komoran.
Félholtan tartja az ötöst és hetest,
miközben testével azért még gonoszan áthúzza a hatost.

Vajon van ennek bármi
értelme?

Vajon a két összezavarodott
pontszemű medve a sárga semmi közepén
lát engem és titeket?
Vajon mit akarnak
üzenni ezzel és kik?
Ha akarnak valamit egyáltalán, persze.

6.

Talán csak éppen azt, hogy milyen buták vagyunk mi itt lent,
Mert hiszen ma sem láttak együtt minket.

És én meg ma is egész nap őket figyeltem,
Bárcsak megmoccannának.
Akár visszafelé, mit bánom én!

Vagy azt akarják mondani, hogy ez nem a mi napunk,
Sem az enyém, sem a tied? Hogy soha nem is volt?
Hogy soha semelyik sem volt a mienk?
Hogy itt lent semmi sem?
És a játékokat sem vihetjük el soha? Hova is?
Haza?
Igen. Talán.

7.

Az autó és a medvék mozdulatlanok.
A város, az utca, a ház elálmosodott.
Fekete lé folyik az égre hangtalan.
A lámpák kigyúlnak.

Alatta, a sötétben ülök
és a ketyegést hallgatom.
Egyszer majd elemet cserélnek
mindenkiben.
Remélem.

2006.06.06.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.