Felélesztve

Mint egy utolsó, halk sóhaj
úgy repültem el.
Mit ismertem addig, elhagyva
mindent. Az ismeretlenen is túl,
át a sötétségen, vacogva.
Félelemtől reszketve kértem:
Ne még! Ne még ezt velem!
Maradni vágytam,
de magával ragadott könyörtelen,
s a csend rámborult.

Lebegtem. Levegőt!
De tüdőm összetapadt.
Csak én éreztem, s velem a mindenség
döbbent magányomat.
Ne még! Ne még ezt velem!
Szabadulni vágytam,
de fogva tartott könyörtelenül
s a sötétség rámborult.

Majd mozdult a tér,
zajra rezdültem.
Tompa szívverés, messze túl
valahol áthatolt
Látni vágytam a fényt,
de a vérszínű sötétség
körben rámhajolt.

S jött a kín, s a fájdalom,
s nem vágytam már,
csak megszűnni
örökre. De számomra nem maradt már
semmi irgalom.
A hideg, mint a tőr metszett belém.
Kezek ragadtak meg hirtelen,
s tűszúrásként támadt a fény
Felrémlett: a mindenség leszámolt velem.

Menekülni vágytam,
de csak ordítani tudtam én,
s torkomból tört fel akkor
a bennem maradt remény.
Vakon kerestem valamit,
mi bíztatás lehet,
s megéreztem akkor,
két ölelő kezet.
Nem érdekelt már, hogy kitaszított lettem
Nem érdekelt akkor, hogy oly távoli már
régi otthonom, hol élt a lelkem.
Nem voltam már többé oly elhagyatott,
újszülöttként anyám csendben karján ringatott.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.