A SZÉL MESÉI VALDEMAR DAA LÁNYAIRÓL

A tulipán-asszony egy külországi dalt énekel

Volt egy nyári asszony,
mezítláb ment az erdőn –
őzek csapása volt tán,
vagy alagút egy felhőn.

Volt egy őszi asszony,
gyümölcsei egy tálon,
gömbölyded, barna formák,
akár egy őszi álom.

Volt egy téli asszony,
berendezkedve szépen:
fehérlő, súlyos párnák
az ágyon és a széken.

Volt egy tavasz-asszony,
szellő pengette lantját,
de párnák, felhők, álmok
túl korán elragadták.




Valdemar Daa valódi lánya

Ma újra hív a pince,
tele a láda szénnel,
s ha tüzéből felfénylenél,
egy test lennénk ma éjjel.

Egy titkos fényű géplány
kohóból nézne énrám.
Fújtatóm szinte izzik:
kohóból nézz ma, nézz rám!

Üres a csűr, a kamra,
üres a pince, padlás,
jöjj, ne hagyj magamra,
te zsenge, égi hajtás!

Liliom, rózsa, jácint
nevek csak nálad nélkül.
Foganj meg ma, névtelen,
ülj homlokomra ékül!

A tested tiszta harmat,
a hangod enyhe sodrás.
Légy ma tajtékos patak,
s lehessek én a forrás!

Te égi fényű géplány,
a tűzből nézz ki énrám!
Fújtatóm szinte izzik,
a lángból nézz ma, nézz rám!





Valdemar Daa hajója

Egy nap hosszú vándorlás indult meg
a némán sötétlő hajó felé:
pézsmapockok, rénszarvasok jöttek előbb,
s beköltöztek a gerendák közé.
A hollók, varjak fészket raktak
a fedélzet védettebb zugaiban.
És jöttek sorra a madarak, a mindennemű
csúszómászók és négylábú barmok.
– Figyeld a hajót, Valdemar! –
süvített a szél a kéményeken, ablakokon
s a legapróbb réseken keresztül,
– Szállj hajóra, Valdemar! – így szólt az üzenet.
De süvíthetett, rázhatta az ablakokat a szél,
Borreby kastélya néma volt.
Úgy állt a parton, elhagyatva,
mint egy szárazon tátogó hal,
vagy tán egy fuldokló, már végleg víz alá merülten.






Anna és Ida útja
(Johanna Daa látomása)

Kézen fogja nővére a húgát,
nekivág az irdatlan világnak,

rózsa, jácint eggyéfűzött csokra:
úticéljuk tán a semmi bokra.

Szétbomlik egyszer csokruk szövedéke,
új ének ül finom nyelvük hegyére:

„Bozontos férfi kerget,
Nem kímél csípőt, keblet,
Mondj nékem ennél szebbet”
– így dalol Ida.

Anna hangja így szól:
„– Tündéri, gyönge sípszó,
Csiklandó vízisikló,
Keresd meg testemet!”

Egyiket megtalálják, elhasználják a testét,
a másik rejti inkább, ne érje kéz, se festék.

Fehér marad Anna, nem parázslik fel,
hangba burkolózik: hallgat, énekel.

Ha elkezd esni, azbeszten pihen,
megy pótanyákhoz lassan, dísztelen –

The eldest and the youngest, hand-in-hand
Went forth alone to a distant land.





Johanna Daa eltűnése

„én szólongatlak innen, angyalom!
el akarnak, lásd, venni tőlem,
de nem hagyom, én nem hagyom!”
(Szőcs Géza)

Johanna Daa a szélben
már szinte észrevétlen:
matrózruhája épp mint
egy érettségi képen.

Eltűnik ma délben
Johanna Daa a szélben,
teste könnyű permet
a víz fölött, az égen.

„A szél lesz vőlegényem,
nem érhet semmi szégyen” –
Dalok visszhangja már csak
Johanna Daa a szélben.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Kalligram 2005/9–10,