Juhász Gyulához

                                              Meg persze P. T.-hoz, Róla és Neki.



Mester, esetlen szemmel a szőke leányt simogattad:
          szemmel csak, hisz egyéb módon nem lehetett;
télestvéleken át dideregtél ott, hol az ablak
          nem nyílott ki sosem Főd bús árnya felett.
Hullám volt a zsenid, melyen írás közbe' repültél,
          s félszegen elkerüléd addig a SZÓLT szavakat...
S mégis! egy-egy részeg percben fel az Égbe hevültél:
          "Félre az elvekkel: felfedem önmagamat!
Lába elé szórom mindazt, amit Őneki írtam!
          Megvet vagy kinevet. Ó, de ha mégse teszi?!
Versfaragó, az a földi Mennyország! mélyen a sírban,
          ott is megbizseregsz, hogyha a kedvesi szív
szent közelébe hatoltál élted egén el a verssel!".
          Mégsem vallottál. Félte a POKLOT erőd.
Anna, a színésznő soha egy J. Gy.-t se szavalt el,
          s őrültként tértél sírba, időnek előtt'.

                                     *

Mester, az évtizedek telnek-múlnak, s biz' az én kis
          Múzsám, mint a Tiéd, szinte dorombolna,
hogyha a szem, kéz módján símogatásra mi képes,
          egyszerü "bárcsak"-nál többé változna.
Szőkehajú Ő is, s azt hinnéd Róla, KISÉRTET,
          s kérdésedre: "Milyen volt...?", felelet lenne.
És kicsi, szép keziben tartván könyved s vele Téged,
          az epedő férfit benne megértette.
Nem színésznő, mégis a J. Gy.-t csengve szavalta,
          szívvel-lélekkel, lüktetve s gyönyörűn!
S porhüvelyed ha nem is, odalent, földdel betakarva,
          nagy lelked legalább átjárhatta derű:
tündér szőke leányra akartál hatni, mig éltél,
          s üdvüd elérted MOST: szent békébe' nyugodj.
És mi, kik írunk még, költők, küzdjünk, fel a célért,
          szépért és nemesért, Sors keze mit kire rótt!



2002. október 28-31.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.