Levél József Attilának



A város szívében, benn élek,
de mégis figyelmeztetem magam!
Mert most rezgést érzek az ajkamon,
ha kiejtem az utolsó szavam.
Mert nincsen már perem!
és nincs olyan, hogy benn…
…Csak egy, tömör nyomor van
és tényleg gépként üzemel a „rend”.

Önmarcangoló önsanyargatás.

Fölénk aszott már régen ez a kor,
ezer tonnás súlya
súlyosbodik reánk:
körénk-bűvölt már vastagon a por
és csak hebeg-habog,
sőt hazudik a szánk.
Mert tudjuk azt mi jól,
hogy igen, elpusztíthatók vagyunk
s az egyre induló évektől
ostobán hull ki fejünkből agyunk.
Az egy sémára gyártott
emberek az utcán
− nézd csak −, az öntőműhely üzemel
és gyűlnek már körénk a sablonok.
Minden tábla egy irányba terel:





„Ne féljetek, csak fukarkodjatok!”
és a költő ajkán hiába cseng a szó:
csak a perverzitás!
Csak az eladható!

A tévé és a rádió
kiáltozik feléd:
„…gyere csak, bújj belénk, mutasd magad…”
s híres leszel, hogyha
rájuk okádod csak
néhány hazug szavad.
Essetek bűnbe és tiporjátok egymást,
hogy tiétek legyen az olcsóbb adalék.
Hiszen levedlett mindent – csakis a szokás -
az egyetlen meztelenül mosolygó mocsadék.

S netán egy csíra szökken valahol,
leköpik, majdan eltiporják
és nem vezekelnek bűneikért,
inkább a másikat,
s ami még több: Istent okolják!

Már nem a jóság,
csak a pénz az erény!
S bizony hogy higgy nekem:
régóta mindegy már, hogy benn élsz,
vagy kinn a város peremén.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Halálba menõ (Budapest, 2005)
Kiadó: Alterra