Késett vallomás robog feléd mielõtt vörösre vált a szemafor (Feleségemnek)

már huszonkét évet késett vallomás robog feléd mielőtt vörösre vált a szemafor
volt levél is ami emberöltőket késett s mikor kézbesítették volna a címzettnek
az már az örök vadászmezőkön pihente ki földi fáradalmait
késett de nem elkésett vallomás robog  feléd
próbál szíved közelébe érni mielőtt vörösre vált a szemafor
egy vallomás egyszerű sallangmentes sóhajszerű de férfiasan őszinte vallomás
melyet már illett volna korábban elmondanom neked sokszor volt már szám ráhangolva
akár az íj feszített húrja de valahogyan mindig leengedtem földre fektettem
a tok mélyére zártam nem mintha féltem volna elmondani leírni egy üres fehér papírlapra
tudod sok-sok vers vallomás(féle) hagyta el ajkam és tollam mely hozzád szállt
talán nem is voltak suta buta vallomások őszintékre kíméletlenül igazakra sikeredtek
de egyetlen vallomást soha nem fogalmaztam meg a két évtized alatt
mióta hitvesem szerelmem őrangyalom vagy ez pedig csak késve most robog feléd
mielőtt vörösre vált a szemafor – soha nem köszöntem meg a nyugtalan
altatókkal sem pótolt rossz álmaid a szinte skizofrén dühkitöréseid melyek rendre miattam
                                                                                                                         voltak  
nem köszöntem meg a virradatokat melyeket mégis mellettem töltöttél
a nappalokat mikor enni inni adtál szinte tehetetlen testemnek
s azokat a kórházban töltött hónapokat amikor úgy ahogy helyrepofozták fájó lelkem és                                                                                                                  
                                                                                                                     tagjaim    
nem volt kötelességed törődni velem te mégis mellettem maradtál      
betartva az  oltár előtt tett fogadalmad: holtomiglan holtodiglan
tudd meg hát sokszor (mindig) fájt ha sírni láttalak
legyen ez a késett vallomás szerelmem és szeretetem megerősítése
csak azért vagyok még e földön mert vigyáztál rám
tudd meg hát egyetlen nő sem pótolhat annak ellenére hogy sokszor nem ezt mondtam
gyarlón fölényesen vágtam a szemedbe a hamisat nem kellesz van más nő
ki bármikor pótolhat de hazudtam neked akaratomon kívül de itt e vékony
sokszor fájó mellkasomban mindig jelzett egy hang és figyelmeztetett
nékem csak te vagy a NŐ az ASSZONY a KEDVES a HITVES
csak te vagy az ANYÁM a NŐVÉREM a HÚGOM
csak te vagy MÁRIA a medálon mit tőled kaptam egy iszonyatos napon
s melyet a nyakamban viselek azóta is az érme túlsó felén meg JÉZUS
tudom már nem érhet nagy baj védenek ők óvnak s hiszem halálomig velem maradnak
azután már nem kell medál nem kell hozzá szép lánc
mert mindennap az idők végezetéig (remélem) velük leszem...
már huszonkét évet késett vallomás robog feléd mielőtt vörösre vált a szemafor
érzem lelked megérinti ez az egyszerű vers velem élsz továbbra is
velem fekszel kelsz  öregszel és megbocsátod hogy ha késve
lihegve fújtatva de mégis elértek szerény szavaim tudom lehajolsz értük
összeszeded azokat sorba rakod mint egykor az almákat anyám a szekrény tetején
s ha megszomjazol le-leemelsz közülük egyet és megkóstolod valamelyiket
rám gondolsz majd akkor is ha már nem leszek e Föld nevű égitesten
rám gondolsz s tudni fogod: mindig szerettelek ha késve is de csak kiszakadt
mellemből egy vallomás és szívedhez ért mielőtt vörösre váltott volna a szemafor...

                                                                                            Verőce, 2003. augusztus 10.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Ipoly Hírnök, 2003
Kötetben: Röpke Ívek (antológia) (Balassagyarmat, 2004)
Kiadó: Madách Imre Városi Könyvtár, Balassagyarmat