Egy régi költõ születésnapjára

Vörösmarty Mihály, 1800–1855


Az éjjel hazafelé mentem,
J. A. után, 2000-ben,
háltak az utcán, a padokon.
Mi dolgunk a világon? – járt a fejemben
a Vörösmarty-gramofon.
Én nem tudom, én nem tudom.
Az előszobaszekrényt odaát majd
ha nem is kiüríteni, rendezni csak;
helyet csinálni az új lomnak.
Válaszolni a levelekre, sat.
Odaát volt, mikor azt hitték, tudják,
mi dolguk. Eszméktől hevültek.
Testvérik voltak, számos milliók,
beleszédültek, belesültek.
Én odaát nőttem fel, abban
a lakásban. Most ebben élek.
Ide jövök meg, ha két kulccsal
kinyitom az ajtó-széfet.
Ma így szokás. Ma olyan is van,
ki otthonában rács mögött él.
Nem rab, nem őrült, éppen csak fél.
Felnőttünk. Idegen anyagban
ismerős részek, részletek.
Huszonöt tévécsatornából
patakzik rám az élvezet;
tanulgatom az életet.
Kamasz koromban felborítottam
az asztalt, minden leesett,
hogy változzon egy keveset.
A nagy része visszapakolva,
újra-meg újracsomagolva
(s növekedett is a kínálat)
szaporítja a példatárat
az utódoknak. Sok törékeny
összetört. Jó, rossz vegyesen.
A szilvakompótot, pedig imádtam,
túl édes, már nem szeretem.
De vannak cserélhetetlen elemek,
van, amit nem pótolhat semmi,
s akinek ezekből jutott
sok vagy kevés vagy valamennyi,
a tápon át, a tápon át,
ha odaát, ha ideát,
bárhogy hívják az ideát,
nemcsak a semmiért futott,
nemcsak a semmiken fut át,
bár nem kétséges, hogy a táp
felfalja végül a juhot.
Megy előbbre, sőt, rohan a világ.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Lóstaféta (Budapest, 2002)
Kiadó: Magvetõ