Jövendõ-idõ

Ballagott az Idő az úton,
Gondolta rá ér ő is egy kicsit,
Töprengeni fián, a Múlton,
Hátha tenni tud valamit,

Hogy ne legyen csak emlék,
Elfeledett bús, komor,
Festménybe zárult festék,
Porladó ősöreg szobor,

Hogy ne legyen holt minden,
Az mi egyedül övé,
Enyészet illatú kincsen,
Ne kelljen többé sötét,

Gyászoló, sirató dalban,
Hívnia régvolt arcokat,
Játszani széthulló porban
Elvesztett, régi harcokat.

Hanem érezze ő is végre,
A mindennap élő ünnepét,
Mint Jelen lánya, ha szépre
Hangolja reggeli énekét.

Látnia kellene most már,
Születni élő képeket,
Hallani zengő, kortárs,
Üde és fiatal éneket.

Szerepet cserélt hát így,
Az Idő mindkét gyermeke
Mondta a Jelen, hogy higgy-
A Múltnak- és letette

Elé a hárfát, mit oly sokat
Használt minden reggelen,
S örömtől izzó hangokat,
Jelen dallamot pengetett.

Kezébe vette a hangszert,
Az izgatott, álmodó Múlt,
Érezte rögtön a kényszer
Alkotó álommá gyúr

Lényéből minden ókori
Feledett szomorú zenét,
S ujjai kezdtek játszani
Izgatón gyönyörű mesét.

És örült az Idővel már
Lánya az állandó Jelen,
Mert érezték kinyílt a zár,
S a Múlt végre fesztelen

Elmével zengheti új
Dalát, mi szívéből fakad,
S eddigi mértéken túl
Újdonsült ifjú akarat

Álomszerű hív remény,
Köd lepte édes homály,
Nagyra törő és szerény,
Kalandos, tiszta látomás

Csorog az ajkáról halkan,
S jó öreg apja az Idő,
Új nevet adva a dalnak,
Úgy fogja hívni, hogy Jövő!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.