Végjáték

Az utolsó sort,
az utolsó betűt
ki tartja neked
talonban, s mily
titkot viszel magaddal
elsáncolt önvalódban?
Vajon megmaradnak -e
a felsejlő szavak;
a jók, a rosszak
meg a semlegesek,
a szürkék, a szelídek
vagy a semmilyenek.

Megérti –e bárki is,
amit ajkad szegletéből
világra penderít
pár felszított gondolat,
s érzi –e majd valaki,
ahogy a gézengúz
magány tép belőled
színes foltokat,
mely valahol mélyen
ugrásra készen
szüntelen figyel,
vadul, szerényen.

Lesz –e, aki hallja
az utolsó hangot,
az erőtlen fonémát,
a végső szó-kalandot,
melybe a fájdalmat,
a reményt, a szégyent,
s hitedet is belesóhajtod,
mielőtt a sötétség
orvul köréd rándul,
s arcodat már csak
a semmi vágyja
magába mosni galádul.

Ugye jó lenne nem
menni, de menni
is egyszerre, habozva,
délcegen benézni,
s beférni egy szimmetrikus
mennybe, átkarolni
mindent a meg nem írt
szavakkal, s felzokogni
némán, ha az Isten
itt marasztal.

/2014.09.10./






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2026-09-16 21:40:24
Utolsó módosítás ideje: 2026-09-16 21:40:24