A megszokott színek

Sárga Bás fel volt pörögve. Izgatottan lépett be otthonába.
A nővéri munkaruhája még rajta volt, az utcai cipője még a lábán, így trappolt be a nappaliba, ahol férje, Kék Bás éppen munkába készülődött. Elmélyülten zoknit keresgélt.
– Nyugis éjszakád volt? – kérdezte férje, és feltekintett.
Sárga Bás összehúzta a szemöldökét, majd komoly arccal párjára nézett.
– Az éjjel volt pár szülés, ahol asszisztálnom kellett. Az egyik anyuka a világ legbugyutább nevét akarta adni a gyermekének. Ezek a szülők! Azt hiszik, ha különleges nevet adnak a gyereküknek, attól majd a gyerek is különleges lesz. Viszont rápacsázott, mert a név nem szerepelt a listán, ezért engedélyt kellett kérnie a hivataltól. Nem hiszem, hogy megkapja. Ráadásul mutáns a gyerek, mert csak két lába van. Gondolnád?
Sárga Bás gondterhelten elhallgatott.
Egyszer csak férje felmordult:
– A csudába! A harmadik lábamra csak felemás zoknit találok. Látsz valahol három egyformát?
– Persze.
A szakavatott, rutinos kezek hamar elővarázsoltak három egyforma zoknit.
– Na, menetkész vagyok – ocsúdott fel Kék Bás. – Rohannom kell, nem szeretnék késni. Nem a hídon megyek, mert ott még most is nagy a sugárzás. Amúgy milyen nevet akart adni a gyerkőcnek?
– Barnabást – hangzott a felelet.
Kék Básnak felszaladt a szemöldöke.
– Ó ne. Nem elég, hogy csak két lába van. Ha mégis engedélyezik a Barnabást, szegény gyereket majd egész életében csúfolni fogják miatta.
  





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2026-06-12 14:08:30
Utolsó módosítás ideje: 2026-06-12 14:08:30