Kapkodva az elérhetetlent

írok egy verset, egyet az utókornak,
arról, hogy szerettelek, és hallgattam róla,
mosolyod sarki fénye arcomnak
sötétjére mosolyt rajzolt, ha
éppen felidéztem, mint ingattad nyakad
kérdésemre hattyú nevetéssel,
rám húzva vidámság burkodat,
és én azt kívántam, bár bírnám évvel
a távolt, mit nem lökhetek félre.

majd szépen emlékszek rád,
arra, kit ellöktem magamtól,
engem  illethet csak a vád,
hogy bátrabb is lehettem volna akkor,
mikor megismertelek,
és végig játszott zöld szemed sovány arcomon,
most is látom, ahogyan fejed meginog:
elfelejtettem, te vagy a költő, mondod,
igen, én, a költő, aki megértésre lelt.

és most mégis ellöki messzire
a megértő érdekében,
vagy csak pusztán félelemből, ennyire
zagyván firkál a noteszében,
a lehet nem utolsó, se nem első egyetlenről,
ami ha te vagy, most már tudom, elszalasztom,
hát csak ennyit erről,
hagyom az utókornak, tudom megígértem,
miattad nem sírok, mert érted csak mosolyogni szeretnék…

….kapkodva az elérhetetlent.

2018.09.16.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin, 2024.11.11
Feltöltés ideje: 2026-05-16 09:29:02
Utolsó módosítás ideje: 2026-05-16 09:29:02