A nyár a Függetlenség utcai fiúkat is odacsalta a téglagyári Belső-tóhoz.
Bejártuk a környék zeg-zugait. A megszállt vidék lassan-lassan kiadta minden
titkát. Így bukkantunk az öböl melletti nádasban egy elsüllyedt ladikra. Némi
szemrevételezés után kihúztuk a roggyant, de azért csónakra emlékeztető vízi
alkalmatosságot. Miután a réseket rongydarabokkal betömtük, az öböl vizére
vontattuk.
         Elindultunk az első hajóutunkra. Vagy tíz utcagyerek „evezett” a tó egyre mélyülő szakasza felé.     
         Viking-álmaink átszálltak a túlsó partra. Csónakunk tízünk terhét nyögve, vészterhes hínárok fölött evickélve elsírta magát. Mi, a magunkkal vitt ócska
festékesdobozokkal, rossz bögrékkel, lábasokkal, görcsbe görbedő markunkkal
mertük a vizet a tébolyodó ladikból. Térdig a betörő vízben, (nem messze
anyáink készülődő zokogásától) taknyunk gleccsereit vissza-visszaszívva
küzdöttünk a túlpartért. A beömlő víz buborékos pezsgésében ijesztő borzongást véltünk fölfedezni, és ismeretlen, kozmikus (?) magány ránk zuhanására lettünk igyelmesek. (Te talán épp akkor dobtad horgaidat a bagger vizébe, pimasz keszegekre, s hálás kárászokra epedezve.)                                                   Mi tízen, amikor lélekvesztőnk alászállt a mélybe, iszonytató kétségbeeséssel kapálóztunk az életben maradás utolsó nádszálaiért, az ezerkarú sás felénk lengő leveleiért.        
         Végül a halálos kimenekülésünkből visszanéztünk a ringó tükrű tóra.
Lelkünket kiadva zuhantunk a part menti fűre. Ránk szakadtak cserbenhagyó
perceink. Félájultan támolyogva indultunk, hogy leszárítsuk a csínyt a téglagyári égetőkemence kihűlő ötvenfokos sivatagjába. (A kiszáradt levegőjű katlanban cidriztünk apáink bazaltos tenyerétől!)                                                                    A békanyál és a téglapor piros-zöld páncéljában az ijedt ördögök hazafelé vették az irányt.  Otthon, már várt ránk a szédítő erejű nyakleves megtartó áldása.

*
(Úszni nem, megúszni igen. )