1916 március 3-án az ikrek is berukkoltak a katonaság hívó szavára. A háború immár 2. éve tombolt.

Jáger István a tüzérségnél ismerkedett az ágyukkal, míg

Jáger József a törzs-üteg újdonsült írnokaként mártogatta a tollát a liláskék tintába.

Abonyban pediglen, Terék Julia és Forgács Verona törölgette kisírt szemét az ikrek távoztával.

            A háború aztán gyorsan elragadta a két ifjú titánt. István hamarosan a keleti fronton találta magát, míg József a területi parancsnokságon százszámra írta a behívókat a még civil sorstársaknak. Az idő múltával kiderült az is, hogy Jáger István fogságba került Ukrán területen, sok más katonával együtt. Így aztán a háború végéig se híre, se hamva nem volt az abonyi „betyárnak”.

Terék Julianna időközben még sudárabb, s még szebb lett, alig győzte a közeledni vágyó kérő-jelölteket visszautasítani. Csak várt, várakozott az ő titkos szerelmére, aki rab a messzi Ukrajnában.

             Nyár volt. Sokszor Ő vitte ki a határba az ebédet az aratóknak a kétkerekű kulipintyón. Az emberek ették a finom babgulyást, vagy más efféle étket, ő meg csak nézte, nézte a látóhatárt, mintha csak azt gondolta volna, hogy megpillantja az ő távolba-szakadt kedvesét.

1919. márciusában nagy volt a nyüzsgés Abony főterén. A háború végeztével elhatalmasodott a szabadságvágy a lakosságon. Új szelek fújdogáltak. Új vezetést kívántak a település élére.

             Szombatonként mulatságok hangja csábította a fiatalokat a községháza elé. A Terék - lányok is igyekeztek a tánc-hely irányába. Persze, kivéve Julcsit, aki inkább otthon maradt, s olvasgatta a kalendáriumot. És kérve-kérlelte a Jóistent, hogy segítse már végre haza az ő Jáger Pistáját.

              A nyár még melegebbnek bizonyult, mint a 18-as volt. Sok víz is fogyott az aratók körében. Délben mindenki az árnyékba húzódott, hogy kifújja magát és csillapítsa szomját és az éhségét. A csodálatos szépségű Julcsi elmélázva tekintett Törtel felé, de hát nem láthatott arra egyebet csak az alföldi rónaságot, meg a látóhatáron remegő délibábot. De ő csak nézete, nézte a semmit, míg nem egyszer csak megremegett az ő teste. Testvérhúgának is feltűnt, s kérdőn nézett rá.

- Csak nem a hideg ráz téged Julcsi?

- Nézd, nézd csak azt a pontot! - mutatott a látóhatár irányába a nővér. Most már ketten meresztették a szemüket.

         Végül a nagy bámulást Julcsi öles léptei törték meg, majd már nem is csak lépésben haladva, hanem futva- sikongatva!