Anyafa

                                                      
Futottam, meg kell nyugodnom.
…és sírtam. Nem veheted el a tölgyem
Assisi nevében,
hideg szent nevében
nem veheted el tőlem!
– és mint anyához, futottam hozzád.
Te vén tölgy, kitártad felém a kezed.
Mi baj? – kérdezted.
Hallgattam sokáig. A Nap ágyat vetett
a fekete tölgyek felett.
Kihoztam a lány versét. Szép,
de amikor elolvastam,
remegtem, ordítottam, és mindent megértettem.
A szívem!
Nem kapok levegőt!
Hideg van, a fák törzse fekete.
Öleltelek, és szúrt, szúrt a szív.
Annyira tud fájni a lélek!
Anyagtalan, pedig súlya nincs.

És ordítottam, és öleltelek egyre jobban, roppantani akartalak.
A fa kérgén folyt le a könnyem.
A vén tölgy felitta mindet.
Mindet itta.
Szarvasok.
ezt nem veheted el tőlem!
ezt nem adom!
a kutya úristenit, nem hallod?
nem adom!!!
A szent nevében se!
Te lány, ne vedd el!
Lány, nincs senkim, ne vedd el!
Szarvas bőg így.

Itt állok, vén tölgy, itt imádkoztam a kislányért.
Meghalt. Áttétes volt a rák.
Hitt az apja a vén tölgyben, tudta a szeretésemet.
Az utolsó remény maradtál nekünk.
Az utolsó remények — a csodák — azok nincsenek.
Az apa fejét verte a fába. Vérzett a fehér homlok.

isten, ne vedd még el!
(Jób könyve)

A lélek anyagtalan, súlya nincs, és mennyire fáj.

Beleverted a fejed a fa törzsébe.
Vérzett, nem törölted le.
Patakok, vörös patakok a halál vizei,
felkorbácsolt vizei.
itt nincs könyörület.
ne vedd el! ne vedd el! ne! ne! ne!
isten, ne vedd el tőlem! légy átkozott!
Légy átkozott! Világ, zúzd szét magad: egy Istent kérek én!

Ide jöttem hozzád, hogy az el nem sírt könnyeimet kisírjam.
Körülötted pici tölgyek, és a piciket táplálod magadból,
elrejted őket az ebrózsa mögé, hogy más ne bántson. Hecsedli
súgja csitkenyék:
Anya!
Anya!
Anya!
Nem írtam verset hozzád soha.
anya!
anya!
anya!
…és minden felszakadt. Anya-tölgy, anyám!
Mert nem vagy anyám, sosem öleltél át,
de itt van helyetted a fa, átölel,
és felém tartja karját. Remegek. Ölelj fa, tarts, ha ájulok!
Tarts meg, víz kéne
erősen.

Lecsúsztam, láttam kérged.
Avarba ájultam, fáztam, kábultan, és nem volt nálam víz.

Nem baj, nem baj, ha rossz a versem, te lány.
Ne vedd el tőlem, nem veheted el tőlem!
Az Istenre esküszöm, nem veszed el. Az Istenre esküszöm, nem!
…és csak szorítalak, vén tölgy.
életemre esküszöm, nem adom.
Anyám helyett anyám — de anyám nincs.
anyám!
Itt imádkoztam
érted,
Katikáért,
hogy meg ne haljon.
Anya-fa. Nem látok.
Mohák benőtte gyökereid, nedve.
Félek, anyám helyett ölelj át, tölgy,
simogass anyám helyett is! Már nem sírok.
Ahogy mindennap kitárod felém magad,
mondod: gyere minden nap.
Sötétedik. Ma sírtam először. A szentek hallgatagok, hidegek
és jók.
Ma sírtam érted, magunkért, a szimbiózisért.
Egyik ágadból lefűrészeltek heccből.
Itt imádkoztam éveken át,
fotóztam, nevettem.

Valami fásultság.
Nem tudom elolvasni, mit írtam.
Bepisiltem félelmemben.
Halál előtt tisztul a test.

Anyatölgy, amikor olvastam, kést szúrtak belém.
Futottam hetven lépést, és remegtem.
Szarvasok bőgnek így: halkan,
aztán egyre hangosabban.
Anya-fa,
ne vedd el tőlem, fa-anyám, ne!
Ne vedd el tőlem! – isten kiált
a bennem lévő haragvó, kegyetlen,
– mégis kéne egy Isten –
márványból faragom ki.

nem veheted el tőlem!
– a nadrágom vizes, mint gyermekkoromban.

A papír szétmállott.
Nem bírom, és suttogok:
Kérlek, ne vedd el vén tölgyemet!
Áldalak, és egy súlyosabb áldással kell élned!
Áldással élni megvetés.

Anyám,
aki ölel, mint álmaimban, de bevakosodott tükörré lett,
vakfoltos tükörré. Hófehér ujján az ovális gyűrű vörös,
kezében pálca – az oroszlán is üt.
Az oroszlán is belemar kölykébe –
ÜTÖTTÉL.

Tudod, milyen, amikor senkid nincsen?

Anya, nekem nincs senkim!
Anya, elvesztem a fát, mert kell Ferencnek,
a hideg rongybabának.
Anya, szúrt a szívem,
míg futottam
a vén tölgyhöz.
A füvek szédültek.
Kecskerágó,
és ott a bokor, nehogy beleessek.
Könyörgök hozzád, te lány!

Istent kéne faragni, haragvó istent csinálni,
tomboló istent, fák gyökerét csavarót.
Földből kidöntő faistent,
villámot, mi a fa belsejében lángol.

Add nekem a kavicsaidat, te lány!
Tűzbe velük!
Mind túlélik haragom, ellágyulnak: beige, fekete, sima, szép.

Szarvas bőg így egyre hangosabban.

A vén tölgy az anyám.
Add hát a jeges szentnek, aztán halni megyek.
Akkor tovább megyek, addig, amíg a mínuszok leesnek.

Helyette áldalak. Nehéz-e súly.
Assisi szíve belesajdul.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-11-19 21:04:53
Utolsó módosítás ideje: 2025-11-19 22:25:27