Mariska néni puhán siklik, a langyos szél viszi, a templom felé. Kezében kopott olvasó, csatos énekeskönyv. Lábán fehér csipkés zokni. Kék ruhája meg-megakad némelyik magasra nőtt faágban, egy-egy nyúlánk antennában, vagy valamelyik bátor szélkakasban. A hársillat mindent betölt a környéken. Hószín lába kitartóan kalimpál, mint dundi krinolin. – lentről úgy tűnik, libegő, lebegő tánc ez. Néha felfelé, néha meg le. Nevetve nézik a népek. Ha szembe szállna tevéled, rettegnéd, hogy gyomron öklöz – mondják. Legfőbb kegytárgy a csipkés zokni. Mariska néni izgul is, hogy Habóka a szederrel nehogy összekenje, vagy ott a lóherésben le ne hűtse magát, mert Habóka már csak ilyen. Hogy milyen is valójában?

Kalácsba font hajával, kék szemével, gödröcskés almapofijával üde kis jelenség. Kedvem lenne leülni és birslekvárt készíteni vele. Ha meglátogatom, komló és citromfű teát főz, mert szerinte hebrencs volnék, a mézfű és komló lenyugtat. Pedig ő ver le mindent gyüge, gyors mozdulataival.

Nincs két egyforma bögréje, mindnek hiányzik a füle. Huncutul kacsint, ugyanolyan szeleburdi, mint mikor szegény Gyulával kicipelték az udvarra a sezlont, egy különös (úgy bizony, az volt!) nyáréjszakán. Nem mintha annyira örülne Habóka a szúnyogoknak, de akkor Gyulának a karmesteri pálcája nagyon fennmaradt, le kellett játszani egy vonós kettest fickósan a fogyó holdnál, de aztán beborult hirtelen és jól elázott a sezlon.

Zuhany sem volt szükséges már ezek után. Különben hamar elhótt e Gyulája, mert a szeme hiábavolt pisla, mindig mindenütt csak nőket látott. Meg is elégelte Habóka a sok fehérszemélyt, kik a bugyingójukat, különös igyekezettel húzkodták le a Gyulának, s jobbra-balra kínálták farukat. Mariskának elege lett a cédákból. Eleinte rítt, mint a záporeső, ám hamarint vett egy sodrófát, s nem minden kacérság nélkül. Cseresznyefából gyártott. Avval aztán nemes egyszerűséggel agyonütötte szegényt. A szomszédnak átkiabált: hé, ha elaludt az asszony, gyere át, dolog van.  Nem sok idő teltével aztán be is szuszakolták a budilukba a Gyulát. Na, vén kujon, eztán már csak az én hátsómat nézegetheted! Különben minden nyáron kimeszeli a pottyantóst, és mi tagadás élvezi, ha a Gyula fejére esik, ami különben lepottyanik, mert mindenki hadd kapja a magáét.

Legenda ez? Vagy így volt, vagy sem. Hullottak nyaranta a férfiak az élet rendje szerint is, szívszélhűdésbe’, agyvérzésbe’, ki mibe, legyekké váltak, sápadt legyekké.

Mariska különben mindig élvezettel csapkodta a legyeket. Gyerekek, huszonéves vagyok, a sejtek tudják, hány óra, hát, kuncognak. A nagyvérkör különösen büszke Mariska testére, a kisvérkör meg irigykedik nagyvérkörre, hogy ő csak a mellékszereplő. Ha én nem lennék, te sem lehetnél!

Az adrenalin besokall, ám jön a segítség egy Golden pektin képében, szóló szőlő, csengő barack, mosolygó szilva bizonyítják, hogy rájuk is szükség van. Dehogy huszonéves! Dilettáns banda vagytok, szól komolyan nagyvérkör. csak kilencvenkilenc évig él! Pektin pajtás rábólint, hagyjátok. Hagyjuk, legyint erre a kisvérkör. Meszesedik, különben, ahol nem csapálta meg magát csalánnal, ugye?! 120 évig élnek, pumuklik a Kaukázusban, juhtejen, kefiren meg jaktejen, mi?

Visszatérek az elejére, hiszen én is úgy mesélek, ahogy a kurta farkú malac túrt, gyorsan mindent. Habóka már a templomban énekli a 73. zsoltárt. Különben az Istennek is elmondja, hogy vétkezett, mert utálja a szomszédját, aki kapca (a rongy itt kimaradt), a felesége a rihe (a rongy itt sem kellett), valahogy a gyerek sem olyan, mint kéne lennie, nem ilyennek nevelte. Olyan, mint szegény Gyulám volt, épp így futott a szoknyák után! Isten nyugosztalja! (Habóka legalább ne ilyen ájtatosan forgatná szemét a csipkés zoknin) Olyan volt, amilyen – replikázik dühösen Mariska, s nagy ívben felnevet. Kacagása betölti a templomot. Bizony, hallgattuk a röhögő templomot, a belseje tele volt pitypangokkal, mert ebben a templomban pitypangok szállnak a csipkés zoknikból, kis fehér hópihék táncolják a hozsannát, túl a valóságon. A porcicák felemelkednek, kirohannak a templom ajtaján. Vége a misének, menjetek békével. Mariska röpülj, békével szólt isten, a papból. Kinek, különben, a misebortól már majd leragad a szeme, hortyogna egy jót, aztán meg lesz a Barcelona meccs a tévében. Habóka stikában a maradék misebort meghúzza. Erjedt körte ez! Nem misebor!

Földhözragadt vén kujon, ez se hallott a tudás fájáról, még hírből sem. A tudás fáján nagy kört leteker az öreglány. Kirepül a templomkertbe rebarbaráért, jó kis rétest csinál belőle nekem és nagyanyám- nak.

Mariska már azt is rosszallja, hogy Lidikára, 70 évesen rájött a menopauza. Sopánkodott. Nem lebegett el vele a templomba.

Különös barátságuk úgy kezdődött, hogy egy nagy kocsi elütötte Habókát. Az országban akkor tán két kocsi volt összesen, de az egyiknek el kellett Mariskát ütnie. Szerencsére hússzal száguldott. Letántorgott Lidikához.  Lidikám, én még nem ismerlek, de elütött egy autó. Összeesett. Lidika lábára zuhant. Valami aztán lett a fejivel. A nagytudású fehér köpenyesek mondták, hogy néha nem akar a földön járni, na, ilyenkor lebeg a Mariska. Most is levitál, ezt is könnyebb a csipkés zokniban.

Egy nap kicsit spiccesen a hangyájának is horgolt egy mese-zoknit, de a hangya lábáról letekeredett a sav miatt. Amikor az éppen beleömlött egy pirszinges cincérbe. Gondolataiba merülve találgatja, miért akar mindenki Péter trónusa elé menni. Ő aztán nem, hogy jó legyen neki a mennyben? Unalom.

A kezében lévő rebarbarával kettőt ráüt, egy kopasz szájra, aki a reumáját hirdeti, vén kakukk ez is, pedig egy évben voltunk csecsszopók! Biztos az anyjának kékes volt a teje, különben úgy mondják: vizes.

A gyülekezet bandukáló vénjeinek a fejét is végigcsapkodta, rebarbaraütők a sok zengő koponya-xilofonon, mint a dinnyék, olyan hangot hallattak. Az agyuk lágya paradicsoméra emlékeztetett. Lottyadt, sárgás piros paradicsoméra. Egész jó ez a xilofon muzsika, állapítja meg. De a csipkés zokni egy kissé a fűtől zöld lett. Hát aztán, gurgulázza, hát aztán. Már éjszaka ereszkedett a világra, de még sokáig hallom a kacagást.