Gondolatok a könyvtárosról
A fiatalsággal együtt járó bohémság szakmafüggetlen.
Akkoriban a Kaptányságon voltunk nyomozók vagy öten harminc alatt, ez némi plusz köteléket jelentett közöttünk az idősebb kollégákhoz képest. Persze őket is összekötötte valami, hiszen egy időben voltak fiatalok, közös, embert és bajtársiasságot próbára tevő akciók sora, emlékek, melyek „begyűjtésében” mi még csak az elején tartottunk.
No, vissza a bohémsághoz!
Betörtek a kerületi könyvtárba.
Technikus kollégánk – no, ez akkoriban nálunk nem volt külön státusz, ő nyomozói munkája mellett teljesítette ezirányú feladatait – rögzített ujjnyomokat, viszont azok használhatóságához szükség volt a vétlen nyomok kizárására, behívatta hát a könyvtár vezetőjét.
Nehéz leírni úgy a beérkező fiatal lányt, hogy híven tükrözze azt a benyomást, amit látványa kiváltott belőlünk.
Vékony, szinte törékeny alkat, tejfölszőke, hosszú haj, fehér bőr, hófehér, könnyű nyári ruha, az ember önkéntelenül lenézett, hogy meggyőződhessen arról, vajon éri-e a lába a földet egyáltalán.
Nos, ez a légies jelenség eléggé riadtan nézett ránk, amikor kollégánk elővette a „kifestőkönyvet”.
Úgy tudom, manapság az ujjnyomatot már szkennelik, sőt, láttam olyan helyszínelős sorozatot, amiben mobillal fényképeztek ujjbegyeket és a nyilvántartás megabájt-fordultával azt is kiadta, hogy az illető milyen gyorsan betűzte le a Mississippit a főiskolán.
Ez a nyolcvanas évek elején nem így nézett ki. Kollégánk egy hengerrel felvitte a festéket – ha jól emlékszem – egy üveglapra, ezen az aktuális ujjat körömtől körömig átforgatta, majd ugyanilyen technikával görgette át a már festékes ujjat az űrlap megfelelő, téglalappal megjelölt helyére.
Mire végzett az első öt ujjal, szegény teremtés úgy nézett ki, mint aki a kéményben kotorászott.
Nála azonban a kontraszt jóval erősebb volt, mint minden más esetben. A kislányról – többek között – a tisztaság jutott az ember eszébe, hogy még a szűzhó is egy sárlavina hozzá képest, erre tessék, most róla szólhatna a kisbencés nóta.
A lány olyan tekintettel meredt a saját kezére, hogy az mondjuk egy házasságban vitathatatlan válóoknak is elmehetett volna. Ujjait széttárva – hogy még egymáshoz se érjenek – tartotta el magától minél messzebb, és rémülten engedett kollégámnak, amikor az a másik kezéért nyúlt.
Akkor már a többiek egymás kezébe adták a kilincset hülyébbnél hülyébb indokokat sorolva, hogy legalább néhány pillanatig gyönyörködhessenek ebben a szokatlan élőképben. Persze bent nem nevetett nyíltan senki, de kint aztán…
Nekem nehezebb dolgom volt, az irodát közösen használtuk a technikussal, elég sokáig bírtam, illetve megkíséreltem hang nélkül sikoltozni a röhögéstől, volt ebben köhögés, krákogás, szék huzigálása a padlón. Viszont amikor eszembe jutott felajánlkozni – már szégyellem magam miatta, de huszonévesen máshol volt a küszöb -, hogy – Tessék mondani, nem viszket sehol? - akkor már a lány is elnevette magát.
Aztán jöttek a nyugalmasabb percek, kollégám is érezte, hogy így nem engedheti utcára ezt a tüneményt, mindent megtett azért, hogy segítsen eltűntetni a kislány kezeiről a festéket.
Szegény ült a széken, teljes letargiában dörzsölte valami hígítóval vagy sebbenzinnel átitatott vattapamaccsal az ujjait. A maga visszafogott módján azért nem győzte hangsúlyozni, hogy feljelentést soha az életben nem tesz többé.
Mi vígasztatuk, képzelje el, hogy milyen lesz majd a tettes, ha elkapjuk, vele biztosan nem bánunk ilyen kíméletesen!
Ekkor jött be az egyik társunk, és szólt a technikusnak:
- Ne tedd el még a cuccaidat! A BRFK-sok gyanítják, hogy a tettes a betörés előtt leselkedett az ablakon, és rögzítettek az üvegről homloklenyomatot!
Hogy erre mit mondott a lány, azt most nem írom le, de sejthető, ha mást nem abból, hogy negyvenegynéhány év távlatából se felejtettem el.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2025-10-01 03:14:17
Utolsó módosítás ideje: 2025-10-01 03:15:31
