Dió



A fehérre meszelt házat takarja, és ezen a fa alatt tanultam meg Szent Rita imáját a szomszéd nénitől. Szép volt, ahogy áttűzött a nap a levelek között; én egy sámlin kuporogtam, a néni egy hokedlin. Mesélt. A házat a fa miatt választottam. Az udvar dzsungel volt szederindákkal, körtefákkal, gémeskúttal. Valaha gyíkok napoztak a köveken, egerek futottak. Örökkévalóságnak tűnt akkor kipucolni mindent.

A lombkorona alatt írtam meg, ami kikívánkozott, a zöld és vibráló fehér. Délután öt felé járhatott az idő. Az árnyak hosszúra nyúltak, minden mézfényű volt. És csak megírni tudtam a verset, javítani nem. Pedig akartátok. Magamban nevettem, ha tudnátok, hogy ez nem Lisszabon és a Tejo, hanem itt, ez a diófa előttem van, tehenekkel, ahogy lemegy a nap, a gazda, az a sovány, pattogó ember tereli az állatokat… és bennem végtelen volt a boldogság.

Amikor valami fáj, és mégis jó. Elkezdtem együtt lélegezni a fával. Igen, együtt. Amikor az első diókat szedtem alóla, Marcival. Barnára színeződött a kezünk, hetekig nem jött le… Látott már zokogni, nevetni.

Dió mindig volt eladó, maradt télire is a bejglibe. Nem csak a fák, az állatok is érzik Szent Mihály havát. Az ősz kérges illatával, az avarszaggal éltem együtt. Belehúztam magam mellé az árokba a sötét, vizes leveleket, hogy ha nem lesz már nyirkos az idő, ott majd elégetem. Aztán természetté válok. Szeptemberré és októberré. Az idő és az ember a lassú november felé halad. A dió roppanása lábam alatt.

Hazatérve lerúgom a cipőm, és végre fellélegzem. Ez megnyugtató. A faluban hallottam először, hogy ez bizony kulcsos dió. Úgy hívják. A fakéreg és a levél erezete a földbe tér vissza. A levelek égetése, talán egy-egy vékony ág pattanása, a hangja a tűznek: misztikus.

Valamelyik szomszéd ilyenkor kijön. Beszélgetni. Nem gond semmi, füst ide, füst oda, nem érdekel bennünket, ha jó büdösek leszünk. A lomb alá kell nyúlni, kissé megemelni a nedves leveleket, hogy levegőt is kapjon a parázs. Minden ősszel együtt lélegzem ezzel a fával. Értem, mit mond.

Amikor a fagyoktól kiengedett a talaj, az árkokat ki kellett szélesíteni; a markológép a fák gyökereit elvágta. A mély árok falán lógtak ki, mint óriás kezek. Szívszaggató látvány.

„Ne vágd le a gyökereit!”, sikítottam, mikor nekiestél a gyökereknek. De le kellett… A diófa-matuzsálem élni akart, erősebben, mint valaha. Pedig egyre csúnyább, ahogy vénül, és én egyre jobban szeretem… Már a levelei sem szépek. Az öregasszonyok arca töpörödik így, lassan, sárgulósan, míg egyre kisebb lesz, és elfogy.

Ezen az őszön szerettem meg a diót. Addig nem ettem belőle. Apám a múltkor lelkesen szedte a diót a fa alól. „Látod, mennyi van? Kapkodjátok…” Hullik ez, hullik, kicsi a dió, mint az öregasszonyok könnye. Eszembe jutott az a régi ima, meg a szomszéd néni: „Tanulni kell a fákat.” Igen. Sokszor olvastam már ilyenféléket, de csak most értettem meg.

Nekem mégsem más fája kell; jobban él könnyekkel öntözve, mint az a „Fa Elzászban”.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-09-30 00:00:26
Utolsó módosítás ideje: 2025-09-30 00:00:26