A Legnagyobb Szülő



Tűvé tettem mindent az ép eszemért. Remélem
a jövőben megtalálom, mert a jelenben nem lelem.
Az igék ideje néma csendben lejárt. Emlékké vált, mint
a tudás, szertefoszlott, mint a hit, a remény, a bizalom.

Az Emlék rozsdabarna mellényt hordott.
Durva tapintásút, mégis kellemeset, mert
mindent magában hordozott, amiért
érdemes volt élni. Az Emlék nevetést szült.

Ezredszerre is ült a poén, ahogy papucsban
rúgta felém a labdát és a komisz lábbeli messzire
repült, hogy két kézzel szorította a zöld takaró alá
bújtatott fejem dinnyét sőt, tököt kiáltva, vagy

bájos tündér mosollyal visszatartott egy adut,
csak hogy nyerni lásson. Mert az Emlék azt
szerette volna, hogy győzzek. Hogy győzzek
azon a pályán, amelyen játszanom kellett,

söprögetnem másokért, mások előtt,
rúgnom a bőrt, mielőtt engem öklelnek fel,
játszanom mielőtt végleg kispadra ültetnek
a többi nagy reménnyel indult csalódás közé.

Tűvé tettem mindent az ép eszemért.
Emlékszem létezett, játszani tanított egy
olyan világban, ami nem nekem készült, egy
olyan időben, ami nem nekem kedvezett.

Az ép eszem akkor még megvolt, de
nélküle? Nélküle elveszett. Emlékké vált,
mint a hit, remény, bizalom, s a tudat:
Egy gól becsúszhat, egy gyerek soha!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-08-14 10:06:10
Utolsó módosítás ideje: 2025-08-14 10:06:10