Mese arról, hogy

Még félrejárt földeken taposok.
Találok új meg új világokat.
És bennem integetnek az okok,
míg Dombóvárról befut a vonat.

Integetnek, és őket mégse látom,
pedig szememben száz meg száz csoda
int vissza nékem száz meg száz világon.
S e csodákat nem láthatom soha.

Katasztrofális érzés szorít attól,
hogy még sosem kísértett a sátán,
s nem éreztem még kezem hogyan markol
ezüst sörényt egy egyszarvú hátán.

Nem halottam a messzi rímeket,
miket szirének hangja zárt a dalba.
És azt sem tudom, mi módon lehet
jobb szememmel belenézni a balba.

Miképp keletkezik a kétkedés,
mit nem fakasztott isteni ige?
Hogyan lehet csak átölelni és
visszaterelni őt a semmibe?

Mi az a semmi, s mi a minden kérem?
S ha megtudom az bánat vagy öröm?
S hogyan tudom így egyszerűen, s szépen
kezemmel megfogni a könyököm?

Haljak meg úgy, hogy nem mondta meg senki,
hiába várok száz újabb csodát?
S hogy nem tudok vele eldicsekedni:
Skacok, én láttam isten homlokát!

De nem sokára úgyis láthatok.
A cél a kezdet, a kezdet a cél.
Miért élek mielőtt meghalok?
Miért a végtelen s miért a mért?

S ha már az élet adja önmagát…
De üsse kő, többet nem kérdezek.
Elvégre már láttam három halált
s mindennap látok oly sok életet.

A föld megállt a gyors beérkezett.  
A restinél valami csillapít.
Nincs valami, mert semmi sem lehet:
s ha van, az mégis rólam álmodik.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.