Szlavuska sírjánál

Itt ez a jeltelen sír. Senki más nem áll meg
itt, senki más nem ont könnyeket e hanton.
Csak én zokogok. Csak kettőnkre borítja
fekete tölgyfasátrát ez a némán
vigasztaló és megszentelt alkony:
főleg Rád, aki soha nem is léteztél,
mégis minden más leánynál valódibb,
szebb, igazabb és hűségesebb voltál;
szemeid mélységes hullámtengerében
szívemből minden durva, falánk,
kamaszodó hímszennyet kimostál,
amíg csókjaiddal égő homlokomat
annyi száműzött éjszakán át borogattad,
és ha senki sem maradt mellettem:
gondoskodó figyelmedet és tiszta,
égi szerelmedet te akkor is nekem adtad,
hiába nevettek sokan, hogy csak bálvány
és délibáb vagy: egy csalóka,
képzeletem-szülte érzemény,
aki csak pótolni próbál egy világot,
hogy hazudjon a költőnek egy zsenge
álmot, ami véget majd sohasem ér –
pedig lám, ennek is így kellett lennie,
még ha te is kereszteltél meg és ütöttél
lovaggá bűvös, éneklő szavaiddal.

Ifjú dalia tüze éledt föl bennem,
akinek végtelen lelkében lassan
elmerült, aki voltam: a régi nyikhaj,
mert megigézett ez a homályos,
tűzrőlpattant hegyi szellem; ez
az egyszerre tót és magyar nőalak;
éppen ezért alkottam meg szívemben a kettőnk
titkos jelnyelvét, amivel harsány pásztordalaim
zúgása közben lágyan, becézve hívogattalak,
miután megtanítottad nekem: nem minden
a fürge vágy, és ha engedjük, annál sokkal
nagyobb s nemesebb erők irányítanak minket.

Jó előre éreztem már közeledésedet,
és ha küzdöttem is: megbabonázott
ez az északi, sziporkázó sarkcsillagtekintet,
amivel rám néztél szféráidból – így nem érdekelt,
mennyire volt életképes vagy húsvér
a köztünk rózsaként bimbózó románc:
hagytam a jóslatot beteljesedni, mivel nem is
gondoltam volna, hogy első múzsám angyalarcán
is a Léttől fagyosan fog kiütközni egy csomó ránc
és, hogy csak meddőn építgetem neked majd
a csinos erdei oltárokat, hogy ott imádjalak,
mert úgyis elvetélsz a süldő reménnyel;
sem azt, hogy az Ígéret Földje, amit egykor
ketten jártunk, idegen, meddő irtványpuszta
lesz csupa fel nem fedezett veszéllyel,
pedig most itt vagyunk. Vádoltalak,
hogy elkényeztettél, és nem álltam készen,
amikor az Anyagvilág menádjai táncoltak felém,
pedig csak arról volt szó, hogy beteg testecskéd
nem bírta súlyát tovább a romlott
felnőttkornak, te kis szép-szegény;
én szegénykém, aki egykor nyárfalombok
szelíd ágyában biztattál, jobb lesz harmatos
nektárodtól eltelve és féltő nászoddal átölelve.

Most mégis a puha pázsit egyetlen vánkosod,
és még ártatlan emlékedre is dohos,
kemény koporsófödél lett rászögelve,
paplanod pedig egy kósza, őszi felleg csupán,
ami foszlányokban takarja világ felé tárult,
méltatlan, márványhideg meztelenségedet,
hogy ne is tudja többé senki, itt, ez ágak alatt,
szűz kezed koszorúzta meg először az akkor
még halkan, alig pislákoló mécsesfényemet,
ahol azóta csak ez az árva, viharvert halom
jelzi, hogy itt régen talán (de nem is biztos)
valami, vagy valaki felettébb fontos lehetett;
mert nem élt soha, mégis élt itt egy tündéri lény,
aki egyedüliként, bűneimmel együtt is szeretett –
akit viszont az Idő kereke azóta összezúzott
és minden őszinte kedvességével
együtt örökre maga alá temetett…





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Szövet, 2022.12.13
Kötetben: Varsótól Madridig (, 2024.)
Kiadó: Underground
Feltöltés ideje: 2024-08-07 14:15:54
Utolsó módosítás ideje: 2024-08-07 14:15:54