Lábnyomom
Mint korlátokon megbúvó hajnali dér,
tűnik az álmos világ bennem,
naptalanul botorkál e kolduló tér,
lecsendesítve tombol, s mereven.
Az út víz verte termeibe lépek,
nem jókedvűen, nem is szabadon,
lebzselő parányba szőtt e földi lélek,
egymásra tipor a hiba és az alkalom.
Térdepelve búcsút int a mondandó,
mint koszorúkba font szent öröm,
kit szint alá raktak, mert tolakodó,
és tetteiért nem járt „köszönöm”.
Az üres utcák telis-tele emberekkel,
elvérzett lelkek bárgyú színpada,
ha szólni kívánsz, nem néznek fel,
lelküket a reménytelenség lopja.
Ablakokból a magány permetez,
falakra fest varjakat a búcsúzó Nap,
iránytalanságtól hemzsegő pillanat ez,
van toll, van téma, de nincs tiszta lap.
Ha már nem leszek itt, keress ott,
ahol mindegy mikor és hol vagyok!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2024-04-10 17:58:57
Utolsó módosítás ideje: 2024-04-10 17:58:57
