csak habzó állóvíz (reflexiók egy témára)


1

keletkezett és nőtt a hártya, nőtt
emlékszem, éppen aznap este volt
hites, világló, kényes áhítat
helyébe dermedt kétség vándorolt

ragacs hajamban, lassan összeállt
szemembe ért a sánta pillanat
ahogy csak ült ott, homlokán a kék
neoncsövekként rajzolt rácsokat

instant kis álmok, kényszerizzadás
zselés homály és pillerétegek
- mióta fordul, tőlem másfelé -
legyintgetik a többi esteket

a hártya él, nagyon ragaszkodik
feszesre húzott csendeket szeret
és tört szavak és néma mondatok
szövik tovább a hártyalényeget



2

mit kezdjünk
a reggelek nikotinéhségével
még öt év és piszkosbarnák
lesznek körmeink
megsápaszt a hajnal
felkelsz, mintha ez a kezdés
valamit ígérne
fordulsz, hogy mögéd kerülve
átaludjalak

macska vagy
visszatérsz
ugyanonnan ugyanoda
éjjeli viaskodások
képzetét pihenni

ásít az udvar, lusta fény
fakítja megkötött kutyánk
loboncát
eloldoznád, hogy fusson
folyton visszajönne
eb vagyok
láncodon



3

hétköznapok nyelték el kertjeink

kibomlott sörényű füzek
feleselő patakbeszéd
romlatlan, zsenge hajtások
beavatási tánca helyett
most fakósárga tarlók
fojtott szélcsendje üzekedik csak
sercegő szünetjelekkel

itt a buborékban
még látszunk, de meddig
van határa óvatos
semmitmondásainknak
hány holdnyit kell kerülni
a rettentő meglepetésig

még és még és még és még
és jönnek mind, a kert után
a rágatlan időszeletek,
ömlesztett órák, percfelfújtak is
kihűlt ünnepek maradékaival
töltekezik, néha felböffent
valami régit
jelentős, szép remegések
sejtelmeit nyeli vissza
lassan kiszorít
a semmi salakja
mi következik most
purgálás vagy purgatórium
farzsebben bicska
vagy ínyhúson olvadó kristályok
porok

fekete rózsabokor bólint
a túloldali kertben
igen, ti vagytok azok
vaksi, féktelen közönyösség
mindennapok



4

mit hittél, kérdik őreim
ha sokáig bámulsz
felhőkbe buszablakokból
visszanéz rád fentről, kiért
kész volnál tovább hasadni is
mert oly kivételesnek
és emelkedettnek lettél részese
hogy egymagadban
el sem bírsz vele

s mondják, miért
akarsz te szállni, satnyult
pihéket sarjadzó csontos vállaid
tán elegendők egy kis verdeséshez
hiába fáradsz, lásd be végre

megmerevedsz majd
kétéltű szavaktól
csípődre hínárkarok
szemedre kagylóhéj
a kékség zöld iszap
csak habzó állóvíz az ég

nahát
ne ringasd magad
szottyos álmaidba
kizuhansz onnan
még idő előtt



5

Töredezettségem a hajvégeknél kezdődik.
Dadognék is, mentségem lehet, hogy nem beszélek.
Lábujjaimmal sem sikerül ceruzát fogni, kavicsot,
bár illegetik magukat előttem más lehetőségek.
Rövidebb léptekkel, de igyekszem
egyre messzebbre kilőtt nyílvesszőid után.
Nem találom őket a nyirkos farakások közt,
az aljnövényzet szövevényében.
Mire odaérnék, megfordul ez a kimásolt erdő,
lehullnak a céllövöldék nyereményei.
Hátat fordítok, visszaindulok.
Most oly messzire célzol,
hogy végre eltalálod a szembejövőt.
Átnézel fölötte, míg megkerüllek.

Leszállok sorozatos kis poklaimba
a mindig utolsó végállomáson.
Addig utazom, míg ezt már zenére,  
és az újdonság varázsa ellenére is könnyedén.
Gazdagabb leszek minden kilakoltatással.

Hordj föl a pincékből.
Áttetsző darabjaim nemespenész takarja,
és nyálkát izzadnak a hideg,
kormos falú áldozófülkék.



6

szeret nem szeret
szeret nem szeret szeret
nem szeret szeret

nem szeret szeret
nem szeret szeret nem sze
ret szeret nem sze

ret szeret nem sze
ret szeret nem szeret sze
ret nem szeret sze

ret nem szeret sze
ret nem szeret szeret nem
szeret szeret nem

szeret szeret nem
szeret szeret nem szeret
szeret nem szeret



7

bólints
hagyd el, ne szólj
kilátok, már nem takar a gőz
jézus nem elég
isten sem elég
szépasszonyok hordáit
sötétpirosra színezte
a fondorlatos ősz
taknyos szavakra
fodrok nőnek
fényesedő férgek hancúroznak
a szívben

hazatérsz
szipogsz
csipketerítők alatt megreccsennek
elhasznált bútoraink
fekszünk
vízzé válok
melletted
apró csatornákon csordogál
a méricskélt éjszakai métely
rozsdaszagú
kései virrasztásba

feloldódik bennem
párolog



8

s tovább lebegnek ott
pontosan
ahová megtorpanva néznek
holdak, napok helyére
az üres égre
függesztett fogadalmaik

majdnem mozdulatlanok
csak cirkulálnak,
mint vér a testben
mit ágytól ágyig mentve át
az éveken, cipelnek
félájultan, félig éberen

így ereszkedik föléjük
minden sűrű plazmaéj
a szétesőt még összetartva
vállaikra rászakadva
nehéz ölelkezések díszei
örvénylő ködökből, kicsorbult
alakzatokban hullanak
mélyfekete paravánok mögé

onnan fényeskedjék mind
örökké



9

egy jó ideje már
- azt nem tudom, enyém-e vagy másé
de kínosan hosszú idő ez -
gondolkodom
hogyan legyek mitévő
el kéne jutni legalább
egy pontos felismerésig

konyhaszéken, az egyre magasodó
asztallap mögött
ahogy szürcsölik csontjaim az évek
s a fürdőszobában  
vetkőzés közben a legnyilvánvalóbb
az idegenségérzet
a medencetáj lassan
közelebb kerül a nyakgödörhöz
milliméterenként
találgatom
az egyetlen evidencia, ha létezik
a múlás

a mitévőségig jussak el csak
hogy ott álljon bal kezem felől
fényesben, fehérben, mint nagy
megfellebbezhetetlen oszlop
az iszonyú valódi
vagy kényes hátraarccal, jobbra
ütközésig végleg elcsavarva
az üres
tudatmögöttes



10

elhasználtalak
s kifeslettem
foltozom magam
próbából rám hasalok
ráfordulok a keményebb létezésre
belémhatolok, tesztüzemben
rosszabb világ jön
tágítom sebeimet
feltépem varrataim

hányszor megkezdte húsom a bestia
hány apró csillogást hagyott kikelni
a szememben
csak egyszer hagyta sugárrá érni
hogy elszívja, elnyelje mind
ami nem ismételhető

befejezetlen átjáró ez a vájat
bányalég terjeng a félkész labirintusban
sikertelen metamorfózis

vedd ki, te merész, amit belém tömtél
megemelem a csípőm, ellazulok
harántfekvésben kuporog bennem a bánat
hibásan összeforrt ikertestben
magamat kell
megfordítanom
közben
semlegesítsd az oltóanyagod
hánytass meg
vond ki az elixírt a déenesemből

hadd öregedjek
egy egyszerűbb halálhoz








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-10-27 11:30:44
Utolsó módosítás ideje: 2019-10-27 11:30:44