Adj'isten, jóccakát

Szerette azt a házat, a térre néző
ablakokat a félig behúzott függönyökkel,
amelyeken át a napfény úgy köszönt be
hozzá reggelente, mint egy régimódi
tejesember: adj’isten, esténként meg a Hold,
mint egy részeg lámpagyújtogató: jóccakát
– így képzelte, nem tehetett róla,
tele volt a feje hasonlatokkal.

Szerette az ilyen pillanatokat, most,
hogy jobbára már csak odalent tartózkodott
a ház alsó pincéjében a többi asszonnyal
és a gyerekekkel együtt;
szerette a reggeleket és az estéket,
talán jobban is, mint azelőtt,
amikor még nem csak
a képzeletében, de a valóságban
is létezett napfény, Hold, tér és ház.

Hideg volt odalent, és az idő nagy részében
sötét is: takarékoskodniuk kellett a gyertyákkal,
a hideg ellen viszont magukra szedhették
a teljes ruhatárukat, a gyapjúharisnya fölé
még egyet, a ruhára még két másikat,
mellényt és kardigánt, mindent, amit odafent
találtak, és még időben lehoztak, plusz a halott
katonákról lehántott kabátokat, amelyek
fekhelyül és takaróul is szolgálhattak.

Késő este volt, mindenki aludt már,
csak egy kisbaba nyöszörgött vigasztalhatatlanul,
akit egész nap cukros vízbe áztatott kenyérrel
etettek, mert az anyjának elapadt a teje.
A mai napot átvészelte, de a végtelenségig
nem bírná, az világos még itt a sötétben is.
Tápszert és cumisüveget kell szerezni
sürgősen. Még vár egy kicsit.

Megvárja, amíg a Hold,
mint egy periszkópos leskelődő,
rávigyorog a ciszterna vízéről: jóccakát,
aztán elindul a pincéből kivezető, Z-alakú
folyosón át a vár alatti a labirintusba,
amelynek kijáratát rajta kívül nem ismerheti
senki más, mert csak az ő képzeletében létezik,
mint a reggeli napfény, a Hold, a tér és a ház.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-08-16 21:57:40
Utolsó módosítás ideje: 2019-08-16 23:17:26