Utak
az elsőn már mindenki átjött,
a másikon sokan elmentek.
a kettő között a mocsokban
fehér bárányok menetelnek.
sokáig azt hittem, hogy az összeset
ismerem – a félelem égő nyomait,
utakat, bárányokat, és a mennyek
némán imádkozó kéklő szobrait.
vesd le hát végre te is, kedves,
mit rád varrtak a lassú évek.
itt feszülök én is, hisz’ látod –
mint öblös törzsén a fakéreg,
karom az égi béke tartópillére,
alattam csak felfoghatatlanság
és korom – mindig kevesebbet értek,
pedig egyre többet gondolkodom.
(és lehet bár szentség a létem vagy
akár gyalázat, kárhozat, dicső út,
éltem szabhatják súlyos karddal –
én akkor sem tudok mit kezdeni
a láncokra felvert akarattal)
míg az igazság fényes síkokra csábít,
én csontomból emelek majd katedrálist:
ha megismersz, nem vélsz már rabnak –
ha végleg megértesz, megszüllek majd
halhatatlannak.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2019-04-25 19:35:55
Utolsó módosítás ideje: 2019-04-25 19:35:55
