Fényidomár

középen megállt
köpenyén égi jelek
pigmentfoltok
arcok pléhtükreiben
a tátott szájú bámészok előtt
csendet parancsolt sziluettje

mit kezdjen e nagyérdeművel
rájuk mutatni a pálcával
fejtetőkre korona
egyenként, mindegyikre
de először az ostor
nyíljon hát fönn a kupola

az apró lyukon ím, beszökkent
élesen a földbe döfött a fény
az első suhintásra a portól
felvillant penge teste
a másodikra ugrott

meggörbült a harmadikra
artisták hintáztak ívén
majd gyűrűvé hajolva
lángolni kezdett és többször
átsiklott az izzó karikán

a nyelni is elfelejtők ujjongtak
bár nem ezt akarta
szemével intett a fénynek
most már elég lesz
osztódj, válj ezer sugárrá

itt vagyok, rám figyelj
szedd össze magad, súgta
azzal végigrepedt a sátortető
s beömlött a ragyogás
nyílegyenest az idomárra

ő megtántorodva
próbálta átengedni magán
széttárt karjai felé
épp megindultak a népek
mikor tompán a porondra zuhant

rángó testéről tépték, húzták
köpenyét, míg a fény végérvényesen
kiosont a hasadáson
hályogos pupillákon át
s besötétült





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-10-22 16:25:57
Utolsó módosítás ideje: 2018-10-22 16:25:57